Népirtássá nyilvánítanák a németek az 1932-33-as ukrajnai éhínséget, közismert nevén a holodomort. Az erről szóló javaslat jövő szerdán kerül a Bundestag elé, közben a Bundesrat a holokauszttagadáshoz hasonló szövetségi bűncselekménnyé nyilvánította a háborús bűnök tagadását. Az őrület tehát ismét tort ül a józanész felett.
Kezdjük az utóbbival. Azt, hogy mi számít háborús bűncselekménynek, viszonylag jól körülhatárolja a nemzetközi jog; fogalmi szinten több mint száz éve, az 1899-es és 1907-es hágai egyezmények vezették be. Ennek megfelelően a XX. század előtti népírtásokat, kínzásokat, a civil lakosság sanyargatását, pusztítását nem is nevezhetnénk háborús bűncselekménynek. Ami pedig az utóbbi egy és egy negyedszázadot illeti, hiába születtek egyre másra a háborús bűncselekmények körét tágító, a háborúk „humanizálását” szolgáló egyezmények, ha azok gyakran papíron maradtak, és eleve nem is ratifikált minden ország minden új szabályt.
És akkor innentől kezdve csőstül jönnek a problémák.
Ki vagy mi hivatott megítélni mások, politikusok, katonák, forradalmárok, fanatikusok tetteit?
Követhet-e el háborús bűncselekményeket az Iszlám Állam? Ha nem, miért? Mert senki sem ismerte el az államiságát? 1992-ig Horvátországét sem ismerték el. Koszovóét pedig ma sem ismeri el mindenki. Mi alapján lehet azt mondani, hogy Oroszország terrorista állam? A civil célpontokat ért bombatalálatok, a civil infrastruktúra tönkretétele miatt? Akkor miért nem terrorista állam az USA, Franciaország vagy Nagy-Britannia? Miért nem vontak felelősségre senkit Vietnam bombázása, az Agent Orange bevetése, a napalmozás, a falvak felégetése, a civilek sanyargatása, a kínvallatások, emberrablások miatt?
Ha a történészek, politológusok és társadalomtudósok nagy többségének véleménye szerint Pinochet vagy a brazil katonai junta az állami terror eszközével nyomta s pusztította el az ellenzékét, miért nem tartozik, vagy tartozott Amerika a terrorizmust támogató államok közé? A válasz egyszerű: nemzetközi egyezmények ide vagy oda, nincs objektív mérce, amivel ezeket az eseményeket megítélhetnénk. Avagy, tényleg igaz az a közhely, miszerint a történelmet (és az ítéleteket) a győztesek írják.
És ezért nagyon problémás a holodomor, mint az ukránok ellen elkövetett sztálini népírtás törvénybe foglalása is. Vannak ugyanis a történetnek olyan aspektusai, amiről nem szoktunk beszélni, pedig árnyalják a képet. De, megkockáztatom, hogy a Bundestagban ülő német képviselőket ez nem is érdekli, hiszen ők politikusok, akik arra készülnek, hogy a demokratikus felhatalmazásukkal visszaélve kőbe véssék:
az oroszokról csak rosszat vagy semmit.
Az alábbiakban néhány szempontot szeretnénk megosztani veletek, amelyek széles körben ismertek és elfogadottak, de a vállalásuk hamarosan bűncselekménnyé válhat Európa „liberális” mintademokráciájában.
A holodomor nem önmagában álló esemény, hanem tragédiák láncolatának egy eleme. Közrejátszott benne az időjárás épp úgy, mint az, hogy a Szovjetunió vezetése az 1920-as évek végén eldöntötte: felpörgetik az iparfejlesztést. Kis túlzással 50 év lemaradását akarták egy ötéves tervvel behozni. Amihez (kényszer)munkásokra volt szükség, és sok-sok pénzre, gépekre, amit az agrárexport bevételeiből akartak fedezni.
A szovjet mezőgazdaságban, amely ekkor vált fokozatosan az ukrán T. Gy. Liszenko halálos játszóterévé, ezért csúcsra járatták a kuláktalanítást és az erőszakos kolhozosítást, amit az éhínség végére sikeresen be is fejeztek, a földmagántulajdon lényegében megszűnt. Ezzel párhuzamosan Liszenko a termelékenység fokozása érdekében reformokba kezdett. Az volt a meggyőződése, hogy a búzacsírában is ott él a kommunista öntudat, a természetes szelekció tana pedig kapitalista humbug, s akár a narancsot is rá lehet venni, hogy Szibériában megteremjen.
A fentiek támogatására megkezdődött a hagyományos életterek és -formák végső felszámolása is: az állam hadat üzent a nomadizálásnak, amely a közép-keleti területeken évezredes múltra tekintett vissza. Fontos, megjegyezni, nem a lovas népekkel, hanem a „haszontalanságukkal” volt elsősorban problémája Moszkvának.
Az eredmény az 1930-1933-as nagy szovjet éhezés, amely során a kazakok között messze nagyobb arányban aratott a halál, mint az Ukrán SZSZK területén. A friss kutatások szerint a kazak lakosság 40 százaléka pusztult el az éhezés következtében, míg Ukrajnában a legvadabb becslések szerint is legfeljebb 30, ám ebben benne vannak az oroszok, tatárok, németek és a zsidóság is!
A nagy éhezés tehát a Szovjetunió parasztságát általában sújtotta. Etnikai éle látszólagos, és még az osztályharc is csak mérsékelt szerepet játszott benne, hiszen Sztálin megerősíteni és nem szétverni akarta a szovjet birodalmat; fokozni és nem csökkenteni a termelékenységet stb. A létező kommunizmust akarta sikerre vinni a Föld legnagyobb országában, hogy aztán meghódíthassa a világot. A hibás prekoncepciók, a rosszul megválasztott eszközök, a hozzánemértés, valamit a kommunista becsípődések viszont, mint annyiszor eddig és ezután, tragédiákhoz vezettek.
Kétségtelen tény, hogy az ukrán nép rengeteget szenvedett, különösen az 1930-as évek elején. Ahogy tény az is: az áldozatok emlékének rengeteget árt ezzel a törvénnyel Németország, hiszen a (geo)politikai játszmák gumicsontjává silányítja őket.
Moszkva megítélése egyébként se jobb, se rosszabb nem lesz attól, ha a jövőben leszedik a berlini egyetem pulpitusáról X. Y. professzort, vagy a megjelenése előtt betiltanak, cenzúráznak egy új könyvet a „szabad világban”.
A tudomány fejlődésének esélyei és a demokratikus közbeszéd színvonal azonban minden tabusítással romlik.
És még valami! Az onkológusok szerint az elfojtások és a kibeszéletlen traumák növelik a rák kialakulásának kockázatát. Rosszindulatú megbetegedésekre pedig nem csak az emberek, hanem a társadalmak és a politikai rendszerek is fogékonyak.
bekezdések – Pesti Hírek