A XIX. század derekán egységre lelő német nemzetállam a porosz szervezés, vezetés, fegyelem által jött létre. Máig ható és jelen lévő öröksége ennek a sajátos európai fejezetnek a „porosz(os) iskolarendszer”: vagyis az életünk gyermekkortól kezdődő, szervezett vezetése, fegyelmezése. Méghozzá kötelező mód, iskolai intézményrendszer keretében. Valóban, valamiféle rend és rendszer nélkül emberek együttese nem létezhet; ugyanis az emberi létezésnek a szaporodáson és önfenntartáson túl teljességet a tervezés, munka, és maga a törekvés nyújt.
Ezt a legmarkánsabban, legdominánsabban a porosz, vagyis német európaiság öröksége hagyományozta mindannyiunkra.
A porosz korabeli gondolkodás (amely a múlt század közepéig a legmeghatározóbb volt a németség körében) szerint az ember legmagasabb rendű tevékenysége és önkifejezése a háború.
A háború, ahol egyértelmű célok, kihívások és feladatok vannak, és ahol a nemzet tagjai a legmagasabb, egyszersmind a leghatékonyabb módon szerveződve működnek.
Ez nem valami német elvetemültség, egyszerűen az ezeréves európai létezés német tanulsága: Európa ezeréves története a háborúk folyama, egyetlen generáció sem élhetett meg olyan békét, ami napjainkban oly természetes (illetve természetes volt).
És igen, háborúval, háborúzva egyesítette maga Poroszország is a kisebb német fejedelemségeket és tartományokat, a németek új birodalmiságuk császárságát a háborúban legyőzött Franciaország versailles-i tükörtermében kiáltották ki.
A háború természetes velejárója volt mindig is az ember európai létezésének, természetes volt a fegyverviselés és fegyverforgatás.
A gyarmatokhoz már nem jutó, kontinensbe zárt porosz identitás ezt is csak jobban és még jobban kívánta csinálni. Századról-századra, egészen a huszadikig. A gyakorlatban ez akkorra már egy nagy háborúban, majd egy még nagyobb, második világháborúban teljesedett ki.
A huszadik század, a legek százada olyan technológiai ugrással köszöntött be, ami össze nem vethető a korábbi időkkel. 1813-ban, a lipcsei „népek csatájában” egymillió katona vonult fel, egy évszázaddal később, Verdunnél például egymillió katona meg is halt. Négy év alatt pedig ezek sokszorosa. Mindössze egy emberöltő, és a németek, és velük együtt sok európai nemzet egy újabb generációt áldozott fel egy világháborúban.
E világháború vetett véget végül a németek porosz(os) hozzáállásának – látszólag. A békeszerződéseken túl ezentúl megalkották ugyanis – méghozzá a német nemzet konkrét megsinyleltetésén keresztül – a háborús bűn, emberiség, emberiesség elleni bűncselekményeket; szabályokat írtak alá a nemzetek egymásnak, hogy miféle és milyen háborús szabályokat tartanak be, avagy nem…
A háború pedig sosem változott: népek, nemzetek egymás szisztematikus kiirtására törnek a legősibb időktől fogva egészen a mai napig. A második, százmilliós világégés végére az Egyesült államok tett pontot, két atombomba két nem katonai célpontra történő ledobásával.
Vajon Hirosima lett hát a háborús bűncselekmények szimbóluma, netán Nagaszaki?
Nem. Egy német kisváros, Nürnberg lett az; egy évre a két japán város nukleáris elhamvasztása után, a valóban bűnösökön túl, kényszersorozott fiatalemberek feleltek az életükkel, mert a parancsot teljesítették. Felelniük is kellett akkor ott. Mindenkinek.
Azóta is napirenden vannak a háborúkat (=népirtás) követő tárgyalások népirtásokról (=háború).
Hallunk civilek elleni erőszakról (=háború).
Hallunk illegális szerződést, egyezményeket megszegő fegyverek bevetéséről (=háború).
Hallunk embertelen fogoly-bánásmódról (=háború).
És hallunk kínzásokról, kegyetlenkedésekről (=háború).
Ezek persze vezethetnek mind büntetőjogi (nürnbergi) eljárásokhoz (is akár).
Mármint a veszteseknél. A vesztes elvesztett háborúja bűnné válik, bűnös háborúvá. Háborúzása pedig háborús bűnné.
A legembertelenebb totalizmus, hogy a háborút nem csak békekötés és jóvátétel zárja, de a vesztes fél még bíróság elé is citáltatik.
A németek hadi magatartása mindig is messze dominánsabb volt nemzettársainál, amint ezt láthattuk – megérne egy történeti összevetést brit gyarmatbirodalmi tengerészettel. 1945 óta azonban nyomát sem láthattuk e sajátosan európai magatartásnak, annál inkább megfelelt az ipari, gazdasági, kereskedelmi fejlődése a németeknek németségükhöz.
A korábban hadiporoszos hozzáállás mit sem változott, csak nem a harcászati képességekhez immár, hanem a gazdasághoz. Néhány éve a német export a világon a második helyen állt, majd beérve az USA gazdaságát…! (Érdekes, pont ezután indult el mindenhonnan nagyarányú expanzív illegális migráció Európába, elsősorban Németországba).
Egy népszerű jobboldali csatorna trollműsorának egyik tehetséges aktora jegyezte meg, a német hozzáállás egy két osztatú kapcsolótáblához hasonlítható, a KEIN és a TOTALE állásokkal.
Ezért nagyon is abszurd, de reális a felismerés: hosszú idő után a német most mégis megint háborúzik, már megint az orosszal: ha nem is maga, fegyverrel, de minden más eszközzel!
Gazdasági, kereskedelmi hadjáratot vezetnek Moszkva alá, olyan propagandával kísérve, hogy Goebbels megirigyelné.
Ugye emlékszünk, mindenki hallotta a következőket: Ukrajna hajlandó „akár tíz évig harcolni” (Volodimir Zelenszkij ukrán államfő szavai), nemkülönben pedig az amerikaiak is készek a harcot támogatni, ha kell, az „utolsó ukránig” (Joe Biden amerikai elnök szavai). És hozzá tehetjük bátran: Németország pedig kész az utolsó orosz gázmolekuláig is harcolni!
Miközben ezek a szereplők a valósággal vívnak háborút, és ezért is kerülnek szürreális (valóságfeletti) helyzetekbe.
Ma tehát egy európai háború zajlik (és ennek is csak a proxija a konkrét orosz-ukrán hadikonfliktus), a lehető „leghagyományosabb” európaisággal, európai véráldozattal, európai gazdasági következményekkel (amelyek igen hasonlóak a korábbi világháborús szőnyegbombázások hatásaihoz).
És persze megint napirenden vannak a „háborús bűnök”: a szokásos mód, a győztesek egyoldalúságával tálalva, csak most meg sem kell várni sem a háború végét, sem az ügyészi bizonyítékgyűjtést. (Gonosz és embertelen terrorcselekményről beszélni egyetlen rakétabecsapódás kapcsán akkor, amikor az a sok ezredik becsapódó rakéta…!?)
A legékesebb bizonyítéka annak, amire a posztmodern poroszos háborús gépezet készül: azon a fronton győzelmet hirdetni, ahol ők harcolnak: az ideológia, morál, kultúra és gazdaság globális csatamezőin. Ezért, ha sikerül a közvélemény előtt az oroszokat és Putyint háborús bűnösnek bélyegezni, akkor teljesen mindegy, katonailag hogyan zárul, és akár megmarad-e Ukrajna, vagy egyetlen élő ukrán…
A németek megtanulták a háború nürnbergi leckéjét: a templomban dől el, a csata vége előtt. (Ahogy az ősi kínai filozófus megírta). És hogy ez a fél évszázada nemzetpusztító fegyverré emelt nürnbergi gyökerű nemzetközi ítélőszékes eszköz valójában mennyire hamis? A jog és a jogi eljárások nemzetközi mesterei, amire hivatkozva működtetik ezzel épp azt fedik el, hogy az egész jogilag eleve semmis.
Mert hiába bármilyen nemzetközi törvényszék: lám, az atombomba ledobása nem háborús bűn! (De az oroszok esetében, akik sosem vetettek be ilyet, a puszta fenyegetés is az…)
Hiába minden demokratikus közkirakat: lám, az USA harmadik világbéli terrorbombázásai nem háborús bűnök. (De az orosz tüzérségi csapások, vagy a már felemlített sokezredik rakéta az…)
És mert hiába minden jog, állam és jogállam jogállamisága: lám, ha az USA indít háborút, az sosem háborús agresszió, nem bűnös háború. (De az orosz különleges katonai művelet az…)
Az, hogy nagy hatalmak cinikusan hazudva bűnszövetkezeteket megszégyenítő dolgokat követnek el, persze nem meglepő. Egyik sem kivétel. Ahogy az sem, hogy a bűnöket nem igazságszolgáltatás követi, hanem bűnbak-szolgáltatás, szintén nem az. Ám épp a második vilgháborús német totalitás tanítása az, hogy népek, nemzetek szintjére emelve a nagyhatalmaskodást totális megsemmísítési céllal, az már nem „csak” bűn, hanem valóban emberiség elleni bűn. A fanatikus csapdája, hogy mindenben az: a bűnben és a vezeklésben egyaránt.
Végül, e tisztázó indíttatású gondolatkísérlet zárásaként, ami a most hallható diskurzus és a közlemények, narratívák valódi jelentéstartalmaira igyekezett rávilágítani, néhány igen egyszerű kijelentés is hadd tegyek hozzá:
A háború maga bűn. Nincs kevésbé, vagy nagyon bűnös háború. Háborúban bűnt keresni pedig békeidei jogdogmatikával lehet ugyan, de az sosem igazságszolgáltatás, csak a győztesek látványos hatalomgyakorlása.
Leegyszerűsítve: a büntetlenül maradt bűnelkövetők tesznek bűnössé más bűnelkövetőket.
Az ember: bűnös. Tehát az ember: háborúzik. A háború bűnös dolog. Háborúzni is az. Bűnös háborúban pedig minden háborús bűn.
És ha a háborúban minden bűn, akkor háborúban ahogy „bűnöst”, úgy igazságot se keressen senki. Békében kell igazságot keresni, csak béke teremthet igazságot.
Ám ha a béke a háború bűneivel fertőződik, és békében is háborús bűnt kiáltanak a bűnös háborúsok, akkor a béke sem igazságot teremt, csak újabb háborús bűnt, amely újabb bűnös háborúnak ágyaz meg.
A jelek szerint ezt azonban még sem a németek, sem mások nem tanulták még meg.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök