„Soha nem fogjuk megtudni, ki volt a robbantó.” – Ez a legkorrektebb szakértői vélemény, ami a napokban végrehajtott, történelmi jelentőségű harcászati-stratégiai szabotázsakcióról napvilágot látott. Nem is véletlenül. Konkrét, direkt bizonyíték hiányában, szokás szerint globális kommunikációs hullámok örvényében tűnik el mind biztosabban az igazság. Hiszen a kinek az érdeke? – joggal feltett kérdésre is mindjárt többoldalú nyomós érvhalmazok állnak rendelkezésre.
Jómagam is, csak az erőteljes, zsigeri érzések alátámasztotta jelekből igyekeztem olvasni, amikor a dramaturgia és koreográfia, a kompetitív kommunikácót szolgáló forgatókönyvek alapos ismerőjeként mutattam rá a feltűnő, szinte egyenesen a médiára szabott körülményekre. A kép azonban azóta nem tisztult, sőt.
De mit is tehet az igazságkereső ember, pláne egy globális, világbégető birkanyáj közepébe szorulva?
Valahogy segítségül kell hívni Sherlock Holmes, Poirot, és Columbo szellemiségét, plusz információ híján.
Ha nincsen semmi nyom, bizonyíték, és a motiváció sem egyértelműsíti az elkövetőt, akkor az elkövetést magát kell górcső alá venni.
A napokban már arról is van információnk, hogy miként lehet végrehajtani egy ilyen, száz méter mélységben lévő, NATO felségvizeken, Balti-tenger nem is annyira félreeső helyén.
Amikor egy ilyen akciót megterveznek az illetékesek, azzal a profizmussal kell bírniuk, hogy ha nem is sikerül az akció, semmilyen nyom nem maradhat. Vagyis az akció prioritása a nyom nélküliség, nem a sikeresség.
Amennyiben a high-tech fejlesztésekben bízunk (és elfogadjuk azt a tényt, hogy az igazi titkos katonai fejlesztések tényleg titkosak), akkor elképzelhetünk egy távirányítású, sőt akár mesterséges intelligencia vezérelt, víz alatti képességekkel bíró robotot, amely csendben elvégezte az aknatelepítést, és tovatűnve lehetővé tette a robbantást. Tegyük fel azt is egyúttal, hogy a gép nem volt észlelhető semmilyen szonárral.
De mi van, ha meghibásodik egy ilyen gép? Mi van, ha megsérül, vagy megáll? Mi van, ha maga is felrobban, darabjai pedig néhány tucat méterre a tengerfenéken végzik? Nos, minden esetben fennáll a jövőbeni lehetősége annak, hogy megtalálják a darabokat, alkatrészeket akár a helyszín közelében, vizsgálva a körülményeket, akár később partra vetetten.
Amennyiben a profi képzést kapott haditengerészeti szuperkatonákban bízunk, akkor is az előzőek mind előfordulhatnak, kiegészítve azzal, hogy az ember hibázhat, megsérülhet, meghalhat – ez esetben pedig a víz felszínen úszó holttestek még erősebb bizonyítékul szolgálhatnak. (Arról nem is beszélve, hogy a sikeres végrehajtóknak visszatértük után nyilván plusz kisujjesküt kell tenniük, hogy évtizedek múlva, részegen se meséljenek véletlenül se, hogy milyen akcióban vettek részt… Vagy egyszerűen likvidálják őket.
Ugye, mennyi-mennyi kockázat és bizonytalan tényező van valójában egy ilyen szabotázsakcióban?
De mi van, ha van egy olyan végrehajtási hadi eszköz, amely a fentiek mindegyikét eleve kizárja? Mert bizony van. eddig senki nem beszélt róla.
Ha valami a vízben feltűnés nélkül mozoghat, akkor az egy vízi állat. Egy intelligens, emberszerető és a legkönnyebben idomítható állat, amellyel a szuperhatalmak az 1960-as évek óta kísérletet folytatnak. Egy állat, amely bioechoszonárral tájékozódik, irányítható magas frekvenciájú hang kibocsátással, és könnyen rászerelhető a kívánt robbanóanyag-mennyiség.
Igen, a delfin vagy a beluga.
Szomorú és kegyetlen ez a forgatókönyv, de ne legyenek illúzióink: ezzel a módszerrel, amikor a tengeri emlős a bomba szállítója, és amit a végrehajtáskor nyomtalanul szaggat darabora a detonáció, biztosítható a kívánt nyom nélküliség. Hiba, vagy rossz végrehajtás esetén is felrobbantható, és ha mégsem, hát tanúskodni sem fog esetleges elfogása esetén…
A hidegháború alatt mind az USA mind a Szovjetunió széleskörű kísérletezésbe kezdett, nem is eredménytelenül. A szovjet összeomlás után néhány évvel, mint annyi minden, ez a program is kifulladt finanszírozás hiányában, a kilencvenes évek derekán adták el az utolsó 27 harci delfint, Szevasztopolból.
Nem így az USA, aktívan folytatta kísérletsorozatát, és amely 2012-ben is bevetette harci delfinjeit Montenegro előterében, akna,- és bombakeresési projekt keretében.
Mindez csak egy gondolatkísérlet, jobb híján. Egyszersmind megerősíteném a cikk címadását: „Soha nem fogjuk megtudni, ki volt a robbantó”. Ám sejtéseink akkor is lesznek, és legalább addig se érzünk késztetést, hogy a nyáj közepette magunk is egy jóízűt belebégessünk a világkórusba.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök