Miután januárban a japánok azzal borzolták a világ kedélyét, hogy ők kicsit több, mint egymillió tonna szennyezett radioaktív vizet „bocsátanának vissza” az óceánba, a napokban most bejárta a világsajtót egy víz alatti drón felvétele, amin holmi „aggasztó dolog” látható.
Többek között, ezért is vonult fel néhány tiltakozó a budapesti japán követség elé, több óvatosságot, kevesebb szennyezést és hatékonyabb, nemzetközi eljárásokat követelve.
2011-ben jött az a csendes-óceáni cúnami, amely a fukusimai erőmű balesetét is okozta. A katasztrófa a szigetországban nem érte el hatásaiban az 1986-os csernobilit: A Szovjetunió akkor, tényszerűen három éven át, egymillió katona részvételével, több százezer járművet is beáldozva, „szennyezéstelenített.”, ahol kellett, még a talaj felső 30 cm-ét is eltávolítva.
És talán egyfajta sorsszerűséggé emelte Mihail Gorbacsov működését, akit Glasznoszty és Peresztrojka helyett inkább Csernobil tett történelmivé.
A maghasadást két németországi fizikus fedezte fel, 1938-ban. 1945-ben már két japán városrész is eltűnt két gombafelhő alatt. És még kilenc évnek el kellett telnie, hogy a világ első elektromos áram termelő atomerőművét üzembe helyezzék.
Nem szükséges értelmezni, hogy jellemző módon az első emberi felhasználásában, az atombomba az atomerőművet tíz évvel megelőzte. Ugyanakkor egyszersmind tanulságos kísérlet lehetne azt igazolni próbálni, hogy vajon ez a sorrendiség, a világháború-hidegháború-vasfüggönyözés eredménye-e, vagy ennek, az előbb-bomba jelenségnek az eredményei a hidegháborús történések?
A hadi célú nukleáris eszközök, bombák, lövedékek, rakéták, torpedók és ezek hordozó eszközei (sokszor maguk is atommeghajtásúak) az elmúlt évtizedekben folymatos fejlesztés, a naprakész technológiai innovációk integratív alkalmazásai mentén fejlődtek. A békés célú eszközök, vagyis az energiatermelő atomerőművek széles körben elterjedtek, és működésüket többféle technológia is támogatta – támogatja. Fegyverrendszereknél alap a kiemelt biztonsági szempont-együttes, pláne, ha nukleáris eszközökről van szó. Ugyanez elmondható a nukleáris fűtőanyaggal működő néhány, energiatermelő egységről.
A folyton készültség és állandósult feszültség ráadásul a legkevésbé sem segítette elő a biztonság eleddig ismeretlen követelményeit. Volt olyan évtizede a huszadik századnak, amikor minden egyes másodpercben volt éles atomfegyver a levegőben – ilyen extrém gyakorlat aztán elő is állította a legkülönfékébb extrém veszélyes helyzeteket.
Voltak balesetek, közülük néhány igen veszélyes, és még csak nem is hallottunk róla. Mint például, amikor Kennedy idején egy sugárhajtású stratégiai nehézbombázó lezuhant a keleti parton. A raktérben éles, 20 megatonnás bombák voltak, s egyikük majdnem fel is robbant. Van olyan atomtöltet, amelyet az amerikai haditengerészet a mai napig keres, mert "elveszett".
És, hogy a legbiztonságosabbnak hitt, a békés célú energiaipar fogja elhozni a bolygó történetének legdurvább radioaktív szennyezését? A Szovjetunió rendszerszintű hibája okozta Csernobilt, s rá is ment a szovjet rendszere. Majd, mintegy válaszképpen az a tény, hogy államkapitalista, avagy pénzügyi-piaci kapitalista rendszerben működik, mindegy, mert ami elromolhat, az el is romlik.
Mondjuk, az időjárás így, vagy úgy alakul, vagy elég egy arra jövő földrengés, és a bölcs tervezői előrelátás máris szörnyű körülménnyé változik, és a közvetlen tengerparti közelségből a cúnami-áradás így okoz nukleáris katasztrófát. Ez történt Fukusimában, 2011-ben.
S mi az igazán veszélyes ezekben a balesetekben?
Az, hogy nagyon nem mindegy, hogy a baleset nyomán támadt radioaktív veszélyhelyzetet hogyan kezeljük. Az, hogy mennyire eredményesek azok a módszerek, amelyekkel a helyzet javítható, abban az esetben, amikor még soha senki nem csinált előtte ilyesmit.
A nukleáris energiafeszabadulás egy olyan fizikai folyamat, amelyet az Úristen a Napon belüli működésre szánt. Azok a történések pedig, amik a robbanás után és azóta is zajlanak, teljesen ismeretlenek, annyi bizonyos, hogy a Földön soha, de jó eséllyel talán még a Naprendszerben sem fordult elő.
Csernobil előtt nem tudtuk, hogy akár az is, be is következhet. De megtudtuk, és azt is hogy mit kell utána tenni – közvetlenül. A többi, közép,- és hosszútávú hatások okozta problémák ottt szunnyadnak a beton szarkofágban…
Azt sem gondoltuk, hogy 2011 megismertet minket az elszennyezett tengervíz tisztításának problematikájával. Pontosabban a japánokat, és akiket újra otthonaikban sújt, az ember által életre hívott és sokszorosra erősített sejtgyilkos sugárzás.
És vajon ki gondolta volna, hogy 2023-ban még mindig a 2011-es baleset tisztító utómunkái a kihívások, nemcsak a japánok, de az őket körülvevő országok számára is ?
Mi sem jelzi jobban a téma súlyosságát, mint, hogy ebben a kérdésben, amely meggátolja a radioaktív anyagok további szennyezésének lehetőségét, még Kína és Tajvan is egyetért, és az, ahogy egy maroknyi aggódó civil elment a fővárosi japán követség elé, és elmondta, innen is üzente:
Stop, Fukusima!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök