Ha nem vettük volna észre, az USA a lehető legcsúnyábban lebukott. Pedig nem erre számítottunk: a huszadik században a diktatúrák bukását vártuk, hogy azok bukjanak le, azok bukjanak meg… Ahogy ez meg is történt: két emberöltőnyi hazugság, hamis ideológia, értékvesztés és az internacionalizmus nívótlan semmilyensége után kész felüdülés volt a nyugati, szabad világ részévé lenni. Budapesten Berlintől, Moszkvától függetlenül dönteni, semmi hazug kommunista szóra többé nem hallgatni…
S önként az amerikai szabadság álma felé irányt venni: ha csodavárás nem is volt bennünk, de értékeltük, hogy végre saját jogon dolgozhatunk, s gyarapodhatunk igényeink, érdemeink, munkánk nyomán.
Nekünk ezt jelentette az amerikai álom: a magyar ébredést…!
Az amerikai álom, amely elvileg univerzális, demokratikus csúcstermék volt az egész világ számára, azonban nemhogy nem vált valósággá, de kiderült róla, hogy még csak nem is hollywood-i, hanem annál inkább washingtoni és jobbára csak FAKE NEWS. Mögötte pedig sokkal szörnyűbb valósággal, mint amit a szovjet diktatúra propagandája sulykolt róla.
A kétpólusú világ egyetlen USA-pólussá változása, a Pax Americana (Az amerikai birodalmi, békét hozó vezérlő ideológia nyomán uralt világrend) világhonosító missziójának gyakorlata, a doktríner birodalmi politika elszabadulása az utóbbi harminc évben egyre rosszabb és rosszabb eseménysorokat idézett elő. Meglehet a globalizmus és annak világkormány-disztópiája felé az USA tette a legnagyobb lépéseket,
ám egyszersmind ezekért a lokalitásoknak olyan árat kellett már eddig is, és fog kelleni fizetni, mintha mondjuk egy évtizedbe sűrítve kéne elviselni népvándorlást, járványt, háborút… De hiszen épp ezt éljük ma Európában, nem?
Sőt. Az ezek nyomán fakadó kortárs világválságok nem összehasonlíthatók a korábbi, akár világméretű válságokkal. Napjaink válságai akkorák ugyanis, amekkorák már rendszerszinten sem kezelhetők, és beláthatatlan, ismeretlen és ijesztő folyamatok kísérik.
Esélyesen egy saját, ember alkotta jégkorszak felé rohanunk; vagyis az emberiség léte újfent olyan súlyos próbatétel előtt kell, hogy álljon, mint amit a jégkorszak jelentett korai eleinknek, akik majdnem ki s haltak emiatt. A bizarr tény pedig az, hogy ami előttünk áll, nemhogy simán elkerülhető lett volna, de fatálisan indokolatlan módon mi állítottuk magunknak elő.
A világháborúkkal kezdődött.
Egy évszázada fogták magukat a világot uraló nemzetek és úgy elkezdték egymást és a világot pusztítani, de úgy, mintha csak erre vártak volna. Mintha addig csak azt várták volna, hogy a technológia mikor éri el végre azt a szintet, ahol az emberi élet ipari megszervezése után végre az emberek a halált is ipari szervezéssel űzhetik! Vagyis alig várták, hogy a korábbi, történelmünkből a jól ismert gyilkos háborúzást az addig nem is ismert, tömegpusztító világháborúzásra cseréljék. A világháború ugyanis nem egy háború. Annál sokkal több.
A háború vége a csatáktól függ. A világháború vége az embertől és anyagtól. Nem ugyanaz: két évtizednyi napóleoni háborúzás kb. kétszázezer fős vesztesége; és két, fél évtizednyi világháborúzás kb. kétszáz millió fős vesztesége! Igaz, az sem ugyanaz, ha a fegyver percenként maximum egyet, vagy ha percenként ezret is képes lőni. A háborút ezért meg lehet nyerni, van győztese. A világháborút pedig ezért csak túlélni lehet, és csak vesztese van.
A világháborúk eredményeképpen a világot korábban uraló nemzetek közül egyik sem tudott győzni, sőt egyik sem maradt világot uraló. A régi világ rendje, a régi hatalmi viszonyok, határok, államok, jogok, kiváltságok, előnyök és hátrányok egy pillanat alatt lettek semmivé, valahogy úgy, mint Hirosima és Nagaszaki japán városok lakói, a világháborút zárú atombombázásban.
A világháborúban győzelemre nincs esély, ezért a másik jobban elpusztítása marad az egyetlen háborús cél.
A két világháborús őrjöngés teljes elitváltást és új világrendet eredményezett. Új hatalmak emelkedtek fel, új erőterekben új szerepek keletkeztek. Nem is csoda, hiszen Európa, Ázsia jó része fizikailag is megsemmisült, iparostul, gazdaságostul. A világot korábban vezénylő gyarmattartó európai impériumok a két világháború kirobbantásával egyszerűen lenullázták magukat.
Rajtuk kívül két szereplő maradt állva, világviszonylatban.
A Szovjetunió, aki világháborús mércével is iszonyú ember és anyagáldozattal élt túl, majd Moszkvától Berlinig, lépésről-lépésre háborúzva, a pusztává lett Európa felét is megszállva, katonai nagyhatalommá lépett elő.
Az Egyesült Államok, aki csak győzni szokott jönni az európaiak által elkezdett világháborúkba, kétszer is viszonylag csekély emberi és anyagi áldozattal, sértetlen, ereje teljében lévő anyaországként zárva a második világháborút,
katonailag még nagyobb szuperhatalommá vált, atommonopóliummal, világgazdasági monopóliumokkal (1950-ben a világkereskedelem 50%-át az USA adja!). Emellett a győztesek moráljával pedig a világ ítésze, csendőre, rendezője, legjobb jóakarója is kívánt lenni.
Úgy nézett ki, a Pax Americana és az „amerikai álom”, az USA világra szóló demokrácia-exportjának arany kora fog bekövetkezni.
Csakhogy ahogy az atombombák a világháborúk végére pontot tettek, úgy meg is nyitották a nukleáris kor atomfenyegetéses árnyékában való versenyzést. Az atommonopólium kérész életűnek bizonyult, cserébe mindkét oldal hamar szert tett arra rendkívüli, és történelmi képességre, hogy a bolygó élővilágát több százszorosan meg tudják semmisíteni – elvileg.
A gyakorlat ezért mindjárt két új szabályt erősített meg. Akinek egyedül van nukleáris eszköze, beveti. Ahányszor csak kell!
(Egyetlen és első, egyben a legelrettentőbb példa ’45 augusztusa: ha a japán katonai vezetés úgy dönt, még húsz városukat is sújtsák akár atomcsapással az amerikaiak, ők úgy is kitartanak, akkor ma nem lenne Japán, csak egy szennyezett japán szigetcsoport…)
Ha viszont a másiknak is van nukleáris eszköze, akkor biztosra vehető, hogy egyik fél sem fogja bevetni, egyszer sem. Mert – és itt jön a második szabály – aki elsőnek veti be az atomot másik ellen, az húsz perccel él csak tovább.
A világháború, ami immár túl végzetes lehetett volna tehát nem fenyegetett többé: elérkezett a hidegháború, a proxi háborúk, titkos háborúk, hibrid háborúk kora. És az ideológiai alapú totalitások, társadalomszervezés, gazdaságszervezés, kereskedelem, kultúra lettek a hadszíntér.
USA és a világ nyugati felén (Benne Európa nyugati és Ázsia keleti felével), az amerikai mintájú monetáris-liberális demokrácia működések együtt hirdették a szabadságot és a híres self-made-man individualizmust: az amerikai álmot.
Nem így a Szovjetunió, és a világ keleti fele, ahol a szovjet mintájú kommunista katonai diktatúrák nem az usás, tőkés-fogyasztói versenyes módon kívánták megteremteni a békét, jólétet és fejlődést, hanem kollektíve, a népek szabadságát, és az közösségben egyenlőséget hangsúlyosan célul véve. A társadalmi igazságosság művi szembeállítása volt ez az egyén szabad akaratával.
Ám a legélesebb szembenállás sem forrósította fel soha a hidegháborút. Világszinten sem fenyegetett soha világháború, konfliktusok limitálódtak, a feszültségek sem vezettek eszkalációhoz.
A nukleáris kor említett megkerülhetetlen, egyensúlyi szabályai valami nagyon értékeset is megtanítottak a világot hatalommal rendezni szerető embernek: az élet és az életben maradás garanciája az egyensúly és csakis az egyensúly.
Egy emberöltővel ezelőtt, a szovjetek bukásával látszólag megszűnt az egyensúly. Az ideológiai alapú totalitások, társadalomszervezés, gazdaságszervezés, kereskedelem, kultúra, mindegyik hadszíntérről egyszer csak eltűnt a keleti fél, és a nyugati fél hirtelen egyedül találta magát a világ vezetője szerepben.
Az USA győztesnek hitte magát, és győztesnek is hirdette magát, pedig senkit és semmit le nem győzött, csak tovább élt.
Az a fejlemény, hogy nem volt vetélytárs, nem volt többé hidegháború és nem volt semmilyen ellentartás, semmilyen ellensúly, azonban nem pusztán a nukleáris világégés kockázatát hordozta azonban magában. A mögöttünk hagyott jó emberöltőnyi időszak, az USA egypólusú világuralmisága bebizonyította, hogy
az egyensúly nemcsak a nukleáris háborútól véd meg, hanem attól is, hogy bármilyen világhatalom monopolizálhassa a világot, ahogy a nácizmus és a kommunizmus tette volna.
Láthattuk, az USA egypólusos monopol működése következtében: soha nem látott népvándorlások, járvány, pénzügyi válságsorozatok, csődhullámok és csődbe taszított országok sora mellett 1990 óta akárhogyan is számolom, minimum nyolc ország ellen indított háborút, a „csak” katonai agressziót elszenvedett országok száma jóval magasabb. De nemcsak a világ sínylette meg az ezredfordulós usáskodást: a pusztító önpusztításban is pusztítónak bizonyult.
Még abban a különös és rendhagyó elnökölésű négy évben, amikor az USA elnöke nem indított új háborút, az Egyesült Államok akkor meg belső polgárháborús, méghozzá faji-osztály alapú polgárháborús anarchiába sodródott…
Amit csak egy történelmi méretű összeesküvésen nyugvó megacsalásos elnökválasztással sikerült elodázni, egy nyilvánvalóan szenilis, félcédulás vénség cinikus elnökké kirakatolásával….
Hogy figyeljük…!
A FAKE Joe Biden teszi a dolgát, a FAKE Volodimir Zelinszkij is teszi a dolgát, egy világ figyelmét vonják el arról, ahogy az egypólust görcsösen fenntartani igyekvő amerikai mély állam válságvető rendszereivel vívja hegemón-háborúját – lassan az egész világ ellen.
Apropó, Biden és Zelenszkij, a gigászi tereket és felületeket elfoglaló médiajelenségek nem valódi politikusok;
az antipolitkusság egymással ellentétes szélsőértékeit,
ezért is sűrítik magukban oly egyedülálló módon,
mert ők maguk az élő DEEP FAKE-ek.
(Ellenállhatatlan, hogy leírjam: a híres és sokszor hivatkozott fékek és ellensúlyok valójában fake-k és ellenshow-k…)
Az, hogy az egyensúlynak vissza kell állnia, tehát nem kérdés. A nemzetközi, globális működés nem bír el több FAKE-usáskodást. Szerencsére míg a nyugati vezetés ugyan egyre hitványabb emberanyaggal züllik lefelé, addig a kelet és a normalitás olyan szigetei, mint Magyarország kiváló és komoly államférfiakkal büszkélkedhetnek – már ebben is az egyensúlyra való természetes törekvés érhető tetten –, és a részint veszett, részint zilált, és majdnem egészében megbolondult világnak az egyetlen esélyét jelentik, hogy új világháború nélkül, legalább túlélhessen.
Az új orosz birodalom nem régi fényét, hatalmát restaurálja, hanem a most nagyon is idekívánkozó hegeli-marxista kifejezéssel élve, történelmi szükségszerűségből fakadó feladatát hajtja végre.
Putyin történelmi megítélése még odébb lesz, és valószínűleg több ellentmondásosság fogja kísérni.
De a kiindulása, megkockáztatom pozitív értékelésű lesz, abból a szemszögből nézve, hogy a vádakkal szemben Putyin épp, hogy a legkevésbé sem sztálinista diktátor; nem hadúr és nem államközi spekuláns. A legklasszikusabb értelemben vett orosz hazafi elnök, mert jövőépítő. Hány ilyen vezető van még egyébként ma a világban?
A kelet hazudva is őszintébb, mint a nyugat. Íme, egy újabb tapasztalati szabály a posztmodern nukleáris mérleghintázás nemzetközi squid game-ben.
Make America GREAT and don’t make the world FAKE again!
(Tegyük újra Amerikát naggyá, és nem a világot kamuvá – mondta volna talán épp így magyar nyelven is Donald Trump… Persze, csak ha tudna magyarul…)
Jónás Levente, a Pesti Hírnök