A posztmodern egy gyűjtőkifejezés azon jelenségek együttesére, amelyek napjainkban történnek. Mivel múltunk egyezményesen korszakokra van osztva, szükségszerűen jelenünket is valamilyen utólag jól meghatározható korszakként próbáljuk értékelni, szemlélni és elfogadni: így magunkat, történéseinket manapság szokásos „posztmodern”-ként leírni.
A posztmodern azonban nem korszak. Nem lehet korszak, mert nem behatárolható. Nem lehet korszak mert nincsen rá jellemző stílusa. Nem lehet korszak, mert nincs semmilyen rá jellemző értékválasztása, sem felismerhető jegyei.
A posztmodernség lényege épp az, hogy miben nem ragadható meg. Nincsenek határai: művészetek, társadalom, gazdaság, de még a tudományok is táptalaja, a posztmodern vákuumszerű létezésének.
Nincsen stílusa: sőt, éppen a stiláris káosz zsúfoltsága avagy nihill, vagyis a totális diszharmónia, a totális semmi kietlensége érhető tetten.
Nincsen értékválasztása: sőt, a relativizálás, az elértéktelenítés és elértéktelenedés az ismérve. Jellemzők híján így, bármely mérték mentén jellegtelen, egyszersmind jellemtelen: sem morál, sem etika nem vezérli. Ugyanakkor bármely elemében kész minket a legcinikusabb gátlástalansággal erkölcsi választásnak alávetni; a jó és rossz közötti egyszerűsítéssel, igazságot hirdetve, nyomasztva sulykolni bennünket.
Nincsenek felismerhető, vagy felismerendő stíluseszközei, tradíciói. Nincs előzménye, sem előképe. Nem táplálkozik a múltból, mert csak pusztítandóul mutat rá. Nincs célja sem, jövőkép híján nem készül a jövőre, mert a szélsőséges progresszió időtlenségének virtualitását hazudja haladásnak, és szebb jövőnek.
Álvalóságot sző, ál-időkeretbe ágyazottan.
A valóság rovására működik és működtet: nem az itt, hanem az ott, és nem a most, hanem a majd a hívószavai – ezért a posztmodern maga a virtuális realitás.
Mindezek táptalaja az egyetlen centruma a posztmodernségnek: az én. Az az én, aki Istentől elrugaszkodva isteníti önmagát. Az az én, aki motivációiban sosem teremt, csak fejleszt, vagyis nem közösen alkot, hanem magányosan pusztít – a közösségek lerombolása közepette véli felépíteni önmagát.
A kétezer éves kereszténység legősibb magja, a katolicizmus hét főbűnt emleget az emberi egyéni viselkedésben.
A posztmodern hét főbűne nem az egyén viselkedésében lévő bűnös elem, hanem maga a posztmodern egyéniség és viselkedései merítik ki e főbűnöket. A posztmodern hét főbűne hét kortárs, űzött emberi minőség, parancsolt viselkedésminták: abban a posztmodern emberi korban, amikor a hét főbűn hét bűnös magatartásmintává emeltetett, összhatásuk nyomán az ember létezése történetének a legalávalóbbjává aljasult.
1.Önkirakatolás
Mi más lenne, ha nem a minden korábbit meghaladó kevélység az, ahogy a ma embere mindenhol és mindenkor látszani igyekszik, sőt valamilyennek vagy valaminek igyekszik látszani, méghozzá egy életen át? A külcsíny puccsal került a belbeccsel szembe, méghozzá diktátori hatalomba. Nem véletlen, hogy kizárólag a posztmodern öli az embert ún. "szelfibalesettel"
– ilyen öngyönyörködő-önfeledt öngyilkolásokat ugyanis, kizárólag a posztmodern Nárcisszuszok tudnak öntudatlanul elkövetni.
2. Önimádat
Mi más lenne, ha nem mindent meghaladó fösvénység az, ahogy ha javakról van szó, minden korábbit meghaladó fukar sóvársággal gyűjtünk, szerzünk, lopunk, harácsolunk, fosztogatunk? Nem csoda, ha az evolúciós emberi fejlődésben ilyen kificamított kiválasztódásra még nem volt példa. Genetikai hatást gyakorló lett a "civilizációs", helyesebben profitorientált emberi szerveződés, amelyet a monetarista birtoklás irányít.
Ahol a pénzmogulok valójában a "legtajgetoszibbakként" azok az oximoronok, akik a legerősebb, csúcskiválasztotti szerepekben tetszelegve, gyakorolnak bizarr posztmodernitással hatalmat.
3. Önkielégítés
- Mi más lenne, ha nem minden korábbival vetélkedő bujaság az, ahogy tömegesen forszírozottan vágyunk arra, hogy minden vágyunkat ki,- meg,- ls átéljük, pláne, hogy e vágyak gerjesztve vannak, s nem gerjedelemből fakadnak? A fogyasztásra épülő, kommercializált valósághamisítás világában, a legcsalárdabb visszajelzés épp az, ahogy a vágykielégítésre, az igények és követelmények kielégítésére épül az élet élése.
Már nem hallani: „Gondolkodom, tehát vagyok!” Annál inkább ilyesfélét tapasztalunk: „Érzem, tehát vagyok!”. Ezért hát, a "Még jobban, még többet érezni akarok, ha valaki lenni akarok!”
- szól a posztmodern felkiáltás.
Vágyunknak tárgya, amire vágyunk, ezért már nem is fontos; a fontos maga a vágy, a vágykép és a vágykielégülés és ezek folytonossága.
Vágyfüggők, a kielégítés-függés vágyrabjai vagyunk.
4. Önzés
- Mi más lenne, ha nem minden idők messze legirigyebb embertípusa, aki képes puszta vetélkedésből, akár ismeretlenekkel képzelt, rögeszmés versenyhelyzetbe szorulva egy életen át elégedetlenségben, elérhetetlenségekre sóvárogni? Aki a másikban mind egyre csak azt látja, ami belőle hiányzik, és aki magában pedig folyton csak azt keresi, ami a másikból hiányzik, az
nem láthat sem jól, sem jót; sem nem keresheti az életben a jót, s ezért azt meg nem is találhatja.
A legrosszabbat látni és a legrosszabbul keresni - semmi jóra nem vezethet. Ám bizonyosan segíti a virtualitás térnyerését!
5. Önpusztítás
- Mi más lenne, ha nem végzetes torkosság, az egó ily mérvű mohósága, a civilizáció történetének legdestruktívabb, legpusztítóbb emberi létkorszaka, napjaink globális világa? Szinte kizárólag kényelmi céllal mi, magunknak: elhasználjuk, felhasználjuk, kihasználjuk, a minket körbevevő környezetünket.
Mindent. Mindenhonnan. Mindenáron: Elvégezzük és kivégezzük, amit csak érünk. Végestelen-végig.
És végtelenül is, vég nélkül használjuk világunk: a végességet.
6. Önkifejezés
- Mi más lenne, ha nem iszonyú harag, a folytonos gerjedelem, ami arra sarkall minket, hogy agresszívan, feltétel nélkül és mindenek felett kimutassuk, megmutassuk és körbemutassuk, amit csak mutatni támad a kedv, ama bizonyos gerjedelmünk nyomán? Az én kifejezése lett az isteni erkölcsiség magas szférája, a "más" a szent, az "egy" pedig szinte szentségtelenül blaszfémikus. A sokaság közösségi tradícióit az egyének elszabadult egó akciói rombolják - az új akkor is jobb, ha a régi nem is volt rosszabb.
7. Önámítás
Mi más lenne, ha nem a legistentelenebb, legtermészet-ellenesebb restség az, ahogy magunk örömére és szórakozásunk végtelenítésére gyártunk eszközöket, berendezéseket, gépeket képekkel, képtelen gépezeteket; mindent, bármit és akármit: csak arra, hogy bámuljunk és ámuljunk, majd erről kommunikáljunk? Spontán fejlődésnek vannak hazudva az irányított fejlesztések.
A show business évszázada semmilyen jelentős technikai fejlődést nem, mindössze a mutatvány üzlet mind nagyobb hasznára, és végtelenbe nyúló produkcióira irányuló, szuper-fejlesztéseket hozott! Ennek csúcsterméke egy sminktükörnyi felület, ujjbeggyel naphosszat görnyedve kopogtatni, akarom mondani, globális valós idejű, szélessávú adatforgalmazás és kommunikáció tenyérnyi szupereszköze...
A vizualizáció és kommunikáció azonban valójában nem más, mint mindössze a természetes-természeti szivárvány és visszhang sajátosan emberi, mesterséges-ipari újragyártása.
És valójában ez, amit az univerzum legnagyobb önámításaként, ráadásul még fejlődésnek is hazudik, holott valójában csak elfedni hivatottak, és rendszerbe legitimálni a fentebb sorolt emberi alantas minőségeket (főbűnöket): ez maga a posztmodern egyik legfőbb bűne.
Messze még a bűnbocsánat!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök