Korunk legaggasztóbb, és trendszerű változásai észrevétlenül lopakodva nemcsak megváltoztatták életünk alapjait (ezt hisszük modernségnek), de eleve az igényeink átformálásával mi magunk is egyetértve tűrjük, sőt finanszírozzuk saját posztmodern önbebörtönzésünket. Amit fejlődésnek hiszünk, technoevolúciós folyamat ugyan, ám pusztán a fogyasztói lét tetézte, user üzemmódú embertömegek fogyasztására épülő pénzuralmi minőségeket szolgálja. Itt elolvasható az ELSŐ RÉSZ.
IV. A user egofília a hitetlenség önhittsége
Ma soha nem látott professzionalizmus hivatott támogatni az embert ilyetén, soha nem látott mérvű önbecsapásában,
az emberi ego ilyen szélsőségesen, és általánosan felértékelt még egyetlen korszellem nyomán sem volt, pláne nem ennyi és egyéni tudásalapú hivatkozással: hiszen nyilvánvalóan a legegoistább, legönzőbb, legmagányosabb embertípus költözhetett csak ennyire, holmi virtualitásba. A jelenség mögött egy bizarr posztmodern „egofília” áll.
Előzménye pedig: a kiüresedett, de vágyakozó, hitehagyott, de hiszékeny, és tudatlan, de információéhes embertípus, a fogyasztó.
Az individuum ily módon részletezett legutóbbi, huszadik századi kóros kiterjesztése nemrég „mindössze” a fogyasztást és annak fokozását volt hivatva táplálni, miután lassan bebizonyosodott:
nemcsak a fanatikus (vallási) ideológiákkal, hanem a technoevolúció segítségével, a legelemibb emberi közösségi normák, szabályok és megtartó erők is kivehetők a rendszerből.
A felvilágosodás korában kezdődött: amikor az ember az egyház ezeréves normatív szerepének megsemmisítéséhez fogott hozzá. Száz évvel később pedig már ugyanez, a technológiai fejlődésébe dekadens módon megrészegült emberiség nietzschei-i hitvallással az isteni gondviselést is kiölte tudatából, ezt két iszonyú világháborúval is alátámasztva, hogy végül épp a nukleáris világpusztító technológia megszületése idejére, korunkra már maga a hit is kiveszni látszódjon.
Akit elhagy az Isten, az elveszít valami nagyon alapvetően emberit, az Istenbe vetett hitét. Ezért önmagába fordulva Istenvágyát önmaga istenítésével elégíti ki. De ezen szakrális igazságon túl: A ma embere nem hisz, de mivel ember, tehát hinni akar. Ezért hitehagyottan, a posztmodern infóözönből válogatva táplál hiedelmeket, amelyet az is igen egyszerűen lehetővé tesz, hogy ugyanez az infóözön közben kizárttá teszi a tanulást és a tudás megszerzését, lévén csak információt, vagy keresőoptimalizált információt képes adni.
Mindez sem feltűnő, sem nem zavaró a user embereknek, mert annál fontosabb a virtuális létezések mérőszámainak gyarapítása, követők, lájkok stb. formájában. Hiszen ki is vacakolna egy fárasztó valódi barátsággal a valóságban, ha like-közösséget is tarthat, ujjbegy-mozdulatokkal? A perspektíva ebben határtalan: ünnepeljük, hogy olyanok is hallanak, akik természetesen nem hallanának minket, és hallunk olyanokat, akiket természetesen pedig mi nem hallanánk.
Mint megannyi visszhang, megannyi önünneplő digitális egyéniség mesterségesen felerősített visszhangja, alkotnak a userek immár mindent elnyomó bizarr, hazug, torz kakofóniát…
Mi a digitális léthazugságok ennyire szélsőséges sikerének a titka?
A virtualitás végtelenjének csábítása, egyszerűen végtelen fantáziánk mindent felülmúló megvalósításának illúziójával kecsegtet. Felépítjük akarva-akaratlan is saját „safe space”-ünk, saját vágyképeink, szórakozásunk, a valóságban meg nem élt érzéseink hazug tükörtermét.
A valóság: nélkülözhető lett – szól az üzenet, és talán észre sem vettük, de a járványidőszak alatt például sok tízezer tizenéves nem találkozott/találkozhatott egy évig véletlen mód, ismeretlen lánnyal, fiúval… És a lázadó, őrült szerelemre képes fiatal korosztály simán kihagyta a lázadást és az őrült szerelmet; ez épp oly pótolhatatlan veszteség nekik, mint a vírus által megölt áldozatok élete! Még, ha nincsenek is tudatában.
V. Online szabadság vs. fizikai rabság: a posztmodern valós létmérlege.
A tudatformálás szót szokták emlegetni, de nem egészen helyes, amikor a mostani globális média, – és hírfolyamot vizsgáljuk. Nem a média hazudik nekünk, nem a hírfolyam torzít el. Ezek csak üzenet, – és jel özönök. Valójában mi magunk választjuk ki az idomokat, amelyek safe space-ünket, digitális gépmásunkat erősítik, építik, amelyek érdeklődést tartanak fenn. Érdeklődést, a magunkét önmagunk iránt, mások iránt, önmagunkhoz mérve, és mások érdeklődését saját magunk iránt. Ezek az újsütetű kulturális alapszokások, az emberi közösségi hagyományos létezés korábbi minőségeit lecserélve, észrevétlenül uralták el lényünk. A huszadik század eleje óta látszik, hogy két dolog igazán érdekes, a fogyasztóvá nevelt embertípusnak egyénileg és univerzálisan: bámulni és kommunikálni. Mára ez olyannyira sikerült, hogy: Mindent látni, meg sem mozdulva, mindent hallani, és mindenhova szólni tudni – meg sem mozdulva, mindenkit elérve, mindenki számára elérhető.
A fizikai szükségletek nem igényelnek többé mozgást: egy év próbája igazolta, hogy lehet szinte ki sem mozdulni otthonról, és csakis fizikai (biológiai) szükségleteket kielégíteni a fizikai valóságban – leginkább azt is online technológia segítségével.
A fogyasztás ciklusosságát mókuskerekező, jellemzően huszadik századi fogyasztó tehát már nem írja le jól a posztmodern új világrendjének userét, mert mára már a javak és cikkek fogyasztása is a virtuális tartalmakat, adat, és jel- együtteseket a végtelenségbe nyúlva használó, user-minőséget szolgálja.
Tanulságos összevetni a mindössze egy generáció alatt végbement antropomorf jegyeink változását!
A fizikai fogyasztás embere szerez, birtokol, elhasznál, felél, pusztít, szennyez, de termelni, újra használni, őrizni, beosztani és óvni is képes. De nem a virtuális fogyasztás user-embere. A user-virtualitás más személyiségmintát követel, sokkal embertelenebbet (emberalattibbat): a user még csak nem is birtokló. Nem is alkotó. Nem teremtő. És nem pusztító. Ő csak használó. Felhasználó, de nem újra hasznosító. Használó, de nem hasznot hajtva használ. A használat pedig nem egy elérendő célt szolgál, tehát öncélú, mechanikus és egysíkú.
Ebből fakadóan, mint ilyen, a user uniformizáltságában határtalan, és változatlanságában mértéktelen. A user egocentrikusságában épp oly határtalan, mint amilyen mértéktelen mechanikusságában. Mintha egy kifordított klónja lenne az eddig ismert emberi ideáknak. A kor mechanon-digi embere, a teremtett világ szabad akaratának kiváltságával nemrég eszközhasználóként indult el homo sapiensi sikertörténetét megírni, és mostanra mindössze eszközei förtelmes függésű rabja.
Tévedés ne essék, a kor legnagyobb hazugsága: Nem az eszközeink a felhasználóbarát termékek. Mi vagyunk az eszközbarát userek!
Az eszközeink és online, végtelen tereink minden hatóságának bűvkörében, hovatovább észre sem vesszük, hogy immár nem mi használjuk a rendszereiket, nem azok szolgálnak minket, hanem a rendszereink használnak minket. Így leszünk mind posztmodern userekké, saját digitális, regisztrált és előfizetett rabszolgaságunkat önként és szabadon vállalva, sőt abban elégedetten és önfeledten vergődve.
A user-rabszolga új típusú, posztmodern kizsákmányolása ugyanis minden külső kényszert nélkülöz. Szürreális módon, pont mi magunk igyekszünk online-kizsákmányolásunkat, mind fejlettebb (frissített verziójú) formában online (naprakészen) tartani.
VI. Az Új Világrend önfinanszírozó (tehát fenntartható) user-szolgaságának technoprojektje
És idekívánkozik nem először a kérdések kérdése:
Mindez véletlen lenne? Netán törvényszerű?
Ideálisan, és technológiailag szavatoltan, egy ilyen társadalom fölé totális irányítás immár könnyen építhető, a kor kivételezett hatalmasai számára pedig ezzel egyszerre karnyújtásnyira lett – a világ kezdete óta vágyott – világuralom.
Hogy mindez ténylegesen hogyan hat vissza az emberiségre, hogy a kortárs, globális és univerzális user-szolga lét mennyire veri láncra magát fizikailag és átvitt értelemben is? Ez a szórakoztató tömegtechnológiától függő usertömegeknél már nem is kérdés. Mindjárt itt is van egy történelmi tény: első látható győzelme az új globalitásnak a régi lokalitás felett az, hogy a pandémia-jelenség hatására a glóbusz mikró-és magánvállalkozásainak 90%-a leállt. Tehát éppen arra szűnt meg a lehetőség, hogy ügyesebben, organizáltabban, gazdaságosabban, vagy innovatívabban, vagyis az egyéni tehetség és szorgalom által lehessen előre jutni. Valami legemberibb veszett el.
Az egyéni gyarapodás legfőbb lehetősége tehát a járványos-válságos-háborús kirakat-korunk legnagyobb vesztese.
Ugyanezen időszak legnagyobb vállalkozásai közben pedig felpörögtek, és a járványos, energiaválságos, szankciós-háborús világ legnagyobb nyertesei lettek.
Ebből, és nem a korábbi válságokból tanulva emelkedik ki most az új világrend; felülről zajlik az újra rendezése a világnak.
Nem is kérdés ezeket belátva, hogy mennyire lesz képes korlátozni az emberiséget az új világrend. És
az új tőkecsoportok és világbirodalmak, új hatalmukkal telve a user-szolga milliárdok felett, változatos, posztmodern, virtuális térbeli impulzusokkal uralhatnak egy posztmodern, virtuális terekre épülő új világot.
Talán éppen ennek zajlik most főpróbája: ez a veszélyes, de inkább ijesztő, legfőképp pedig váratlan globalitással jelentkező válság sorozat a terrorizmustól, a népvándorláson keresztül, járvány-jelenséggel és háborúval, évtizedek óta nem látott nukleáris fenyegetéssel ránk zúduló történelem formájában.
Amely egyébként kevéssé pl. egy vírus elleni védekezést, mint inkább
minden ízében egy gigantikus világgazdasági átrendeződést vezényel le, a legszélesebb nyilvánossággal, államok és világok térdre kényszerítése mellett emelve államok fölé részvénytársaságokat, cégcsoportokat, és pénzügyi konglomerátumokat, a hagyományos globális dominanciákat pedig mind jobban visszaszorítva, új világuralomra törő, domináns, új világrendi birodalmakat felcsillantva jelen történelmünk horizontján.
Nagyon is valóságosan: zajlik a történelem!
A gond csak az, hogy a történelmünk még mindig nem írjuk. Amit mi írhatunk, maximum a történetünk a facebookon, és néha pedig leírhatjuk furcsa gondolataink a világról, egy ehhez hasonló, rendhagyó hírportálon.