Egy új hidegháborút indított el az ukrajnai konfliktus, de már nem a múlt századi minta szerint. A kisebb államok már nem hajlandóak valamelyik tömbhöz kötni a sorsukat, a középhatalmak a saját érdekeik alapján cselekszenek.
Amikor Oroszország februárban megtámadta Ukrajnát,
a kormányokat világszerte kemény választás elé állították. Vagy felsorakoznak Ukrajna és nyugati támogatói mögé, vagy Moszkva oldalára állnak.
Természetesen ezt a döntést be lehet állítani erkölcsi kiállásnak is, és mindkét lehetőség mellett találhatunk elfogadható érveket, de több állam a mérsékelt, távolságtartó opciót választotta. Az olyan középhatalmak, mint Törökország és India elítélték a háborút, miközben elutasították az Oroszországgal szembeni átfogó szankciókat célzó nyugati erőfeszítéseket is. Az Oroszországhoz és a Nyugathoz fűződő kapcsolataik hónapokon belül nagyrészt visszatértek a megszokott kerékvágásba.
Ezzel elkerülték a nagyhatalmi konfliktusban való állásfoglalás gazdasági és politikai buktatóit, sőt új lehetőségekhez is jutottak.
Emiatt több geopolitikai elemző a 2022-es esztendőt az úgynevezett
„középhatalmak” geopolitikai felemelkedése évének nevezi.
Tavaly Törökország, India, Szaúd-Arábia, Indonézia és számos más ország óvatosan kiterjesztette befolyását a globális ügyekben, kihasználva azokat a nagyhatalmakat, amelyek eltökélten igyekeztek megszerezni a támogatásukat.
Azért nem nevezik ezt a hidegháború újrajátszásának, mivel – a múlt századdal ellentétben –
a középhatalmak ma már elég gazdasági és geopolitikai befolyással rendelkeznek ahhoz, hogy anélkül is latba vethetik súlyukat, hogy felsorakoznának egyetlen szuperhatalmi támogató mögé.
A gyakorlatban tehát India drámaian növelheti orosz olajimportját, és alááshatja a nyugati szankciókat anélkül, hogy az Egyesült Államok részéről megtorlással kellene szembenéznie. Szaúd-Arábia megemelheti az olajárakat a globális inflációs válság idején, és kiterjedt új gazdasági megállapodásokat köthet Kínával, és eközben Joe Biden elnöknek foggal-körömmel kell küzdenie, hogy megakadályozza a kongresszust, hogy megszüntesse Rijád jemeni háborújának amerikai támogatását. Azért a középhatalmaknak is megvannak a korlátaik. Bár figyelemreméltóan hatékonyan tudják érvényesíteni érdekeiket a nemzetközi rendszeren belül, de
a rendszer átalakítására kevés a ráhatásuk, vagy egyáltalán nincs erre képességük.
Nehezen elképzelhető, hogy például Ankara új nemzetközi intézményeket hozna létre, viszont a NATO-ban elfoglalt helyét kihasználva engedményeket szerezhet a többi tagállamtól.
Washington a legjobb esetben is bosszantónak tarthatja a középhatalmak függetlenségi törekvéseit vagy – a legrosszabb esetben – veszélyesnek, de végül is nem marad más a számára, minthogy elfogadja az új realitást.
Ez most egy újfajta nagyhatalmi verseny
A legutóbbi hidegháború idején 1989-ig az Egyesült Államok és a Szovjetunió arra törekedett, hogy a másiknál nagyobb, stratégiailag működőképesebb szövetséges blokkot hozzon létre, és néha odáig mentek, hogy egyenesen belebeszéltek a kisebb partnernek tekintett államok belpolitikájába is.
Amikor a kis tagállamok ellenálltak ezeknek az erőfeszítéseknek,
Washington és Moszkva egyaránt folyamodott puccsokhoz és stratégiailag kétes proxy háborúkhoz, hogy biztosítsák érdekeiket. Ismerjük a moszkvai szereplést ‘56, ‘68 vagy ‘81 során (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország), de a hidegháború alatt az USA is legalább 26 alkalommal segített hatalomra juttatni a baráti kormányokat.
Az már ritkaságnak számított, amikor a középhatalmak képesek voltak felülírni a birodalmi érdeket. A leghíresebb példa erre 1973-ban volt, amikor az arab olajtermelők blokkolták az exportot azokba az országokba, amelyek támogatták Izraelt a Szíria és Egyiptom elleni októberi háborúban.
Ez volt az első alkalom, hogy egy középhatalomnak közvetlenül sikerült döntésre kényszerítenie az USA-t. Bár az embargó az energiapolitikában tartós változást eredményezett, de a célját, Izrael visszavonulását nem tudta elérni, így a szankciót hat hónapon belül elvetették.
Amerika durva hozzáállása a világ kisebb államaihoz a Szovjetunió összeomlása után is megmaradt.
1990 és 2017 között – az úgynevezett egypólusú világ idején – az Egyesült Államok több mint 130 katonai beavatkozást hajtott végre külföldön.
A történelmi tapasztalat miatt nem csodálkozhatunk, hogy
a birodalmi politika világszerte szkeptikussá tette a vezetőket a blokkalapú „velünk vagy ellenünk” külpolitikával szemben. Emellett a globális dél gazdaságilag is fejlődött, így a kényszerítés is sokkal nehezebbé vált.
Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az USA felhagyott a próbálkozásokkal, elég megkérdezni Venezuelát vagy Iránt, azt a két olajpiaci középhatalmat, amelyeket Washington évek óta tartó büntetőpolitikája sikeresen szorított Moszkva és Peking felé.
Viszont ami Venezuelát illeti, a washingtoni vezetők úgy tűnik, kezdenek kijózanodni az egypólusú másnaposságból. Miután évekig úgy tettek mintha Juan Guaidó lenne az ország törvényes elnöke, az Egyesült Államok most már közvetlenül Nicolas Maduróval, a tényleges caracasi vezetővel kezdett tárgyalni – remélve, hogy visszahozzák Madurót az ellenzékkel való tárgyalóasztalhoz.
Nagy váltás ez Amerika részéről, de hát baloldali elnököt választottak Brazíliában és Kolumbiában, Latin-Amerika két legjelentősebb középhatalmában is, és ott van a nagyhatalmi verseny.
Ahogy Oroszország ukrajnai háborúja felhajtotta az olajárakat, egyre nehezebbé vált megakadályozni a venezuelai olaj világpiacra jutását.
Már nem is csodálkozunk azon, hogy Washington a múlt hónapban jóváhagyta a Chevron tervét a venezuelai fúrások újraindítására.
Ez az újkeletű, pragmatikus amerikai megközelítés már majdnem olyan, mint a kínaiaké, akik nem igazán törődnek a partner belpolitikájával, inkább a gazdasági együttműködésre összpontosítanak. És ez kitűnően működik például a Közel-Keleten. A régió középhatalmai különösen sikeresek voltak a nagyhatalmak közötti egyensúlyozásban, részben stratégiai elhelyezkedésük vagy természeti erőforrásaik miatt.
Ezen a téren Törökország az élen jár.
Az Oroszország és a Nyugat közötti óvatos egyensúlyozás révén Ankara gyorsan növelte geopolitikai befolyását, azért is, mert közvetített abban az alkuban, amely újraindította az ukrán gabonaszállítmányokat a Fekete-tengeren.
Most pedig Recep Tayyip Erdogan török elnök elkezdte kihasználni a megnövekedett befolyását. Miközben Finnország és Svédország a NATO-csatlakozást szorgalmazta, a török vezető kihasználta a szövetség konszenzuson alapuló döntéshozatali rendszerét, hogy kikényszerítse a török emberi jogi visszaélésekkel kapcsolatos álláspont megváltoztatását. Sőt, az amerikai kongresszus, amely az elmúlt években nagyrészt persona non grataként tekintett Erdoganra, lassan feladja ellenállását az amerikai vadászgépek Törökországnak történő eladásával szemben.
Az Öböl menti hatalmak is sikeresen navigáltak a zűrös politikai vizeken, világossá tették, hogy nem fognak pártot választani olyan geopolitikai csatákban, amelyekről úgy érzik, hogy nem érintik őket. Mivel ezek az országok hasznot húztak az energiaárak ukrajnai invázió utáni emelkedéséből, úgy érzik, most nagyobb befolyással rendelkeznek. Hiába, a tele kincstár általában jót tesz az önbizalomnak.
Nem csoda, hogy Szaúd-Arábia sikeresen bővítette kapcsolatait Oroszországgal és Kínával,
miközben Biden mégis arra kényszerült, hogy ejtse Hasogdzsi 2018-as meggyilkolása miatti kampányígéretét, miszerint Rijádot „páriává” teszi. A példa követésre talált más nyugati vezetőknél is, köztük Emmanuel Macron francia elnöknél, aki az év elején szívélyesen fogadta Mohamed bin Szalmán koronaherceget Párizsban.
Keletebbre több nagy ázsiai ország is elkezdte kovácsolni saját geopolitikai útját. A nyugati nyomás ellenére Indonézia nem volt hajlandó kizárni Oroszországot a G20-ak idei, Balin megrendezett csúcstalálkozójáról, és Joko Widodo indonéz vezető találkozott mind az orosz, mind az ukrán vezetőkkel, hogy béketárgyalásokat ösztönözzön a két ország között. India pedig továbbra is nagy mennyiségű orosz árut importál, miközben a Kína felemelkedése miatti közös aggodalom erősíti kapcsolatait az amerikai vezetőkkel.
Idézhetjük Kishore Mahbubani, Szingapúr korábbi ENSZ-nagykövetét is, aki nemrégiben kifejtette,
az Egyesült Államoknak el kell fogadnia ezt az új valóságot, ha hatékony stratégiát akar kialakítani Ázsiában.
„Szingapúr az Egyesült Államok és Kína barátja akar maradni” – mondta.
A világ olyan, amilyen
Az amerikai vezetők eddig nehezen tudtak alkalmazkodni a középhatalmak felemelkedéséhez.
India újjáéledt, és az USA-nak csaknem két éve nincs megerősített nagykövete Újdelhiben. Eközben az amerikai kongresszus vezetői hónapok óta próbálják rávenni Bident, hogy Oroszországot terrorizmust támogató államnak nyilvánítsák – ez a lépés viszont arra kényszerítheti Washingtont, hogy szankciókkal sújtson minden olyan szervezetet, amely Moszkvával üzletel, köztük az USA számos partnerét.
Mindenesetre a Biden-kormányzat több középhatalmat is elidegenített magától azzal, hogy a világpolitikát az autokrácia és a demokrácia közötti harcként állította be. Persze az ilyen címkék Washingtonban jól hangzanak, de ezeket a középhatalmak csak üres szavaknak tekintik.
Jönnek is a tanácsok, hogy
Amerikának jobb politikai megközelítést kellene kialakítania, a partnerországokat a saját feltételeik szerint kell kezelni, nem megpróbálni őket beilleszteni a mindenkori nemzetközi trendekbe.
Például az utóbbi napokban a világ figyelmének középpontjába került Brazília esetében a megfigyelők arra számítanak, hogy Lula da Silva új elnök szakítani fog elődje, Jair Bolsonaro külpolitikájával, aki igyekezett a Washingtonnal való szorosabb kapcsolatokra. Lula ezzel ellentétben visszatérhet Brazília hagyományos, el nem kötelezett megközelítéséhez, mert
esetleg Brazília egy független külpolitikából többet profitálhatna, ha a kereskedelem és a kommunikáció minden csatornája nyitva marad.
Ez a váltás döntő próbatétel lesz Washington számára, amely Lula első elnöki tisztsége során bírálta a független külpolitikára tett erőfeszítéseit. Viszont, ha a Biden-kormányzatnak sikerül együttműködni Lulával, akkor jelentős előrelépést érhet el a venezuelai politikai válság megoldása vagy az amazóniai esőerdő védelme terén. Ha Washington úgy dönt, hogy ignorálja a baloldali vezetőt, akkor valószínűleg nehezen fog tudni bármit is elérni Latin-Amerikában, egy olyan régióban, ahol Brazília jelentős gazdasági és politikai befolyással rendelkezik.
Mindenesetre az USA abban bizonyos lehet, hogy Amerika ellenfelei kétségtelenül megragadják majd a lehetőséget a Brazíliával való együttműködésre egy sor nem nulla összegű játszmát jelentő dologban. A kérdés 2023-ra az, hogy Washington ugyanezt meg tudja-e tenni.
Matus Tibor
makronom – Pesti Hírek