Roppant sajnálatos, hogy a magyarországi tanári fizetések méltatlanul alacsonyak, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy más ágazatokban sem éppen verdesik az eget a bérek. Nem kívánok gazdaságpolitikai fejtegetésekbe bocsátkozni, de azért azt nem kellene elfelejteni, hogy már az úgynevezett rendszerváltozásunk is úgy kezdődött, hogy leraboltak, kiárusítottak bennünket.
Hogy kik?
Hát a hatalomért, a pénzért mindent elkövető, országromboló, de a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó és a világ hatalmi köreinek csatlósául szegődő rombolók és hazaárulók társasága.
Történelmi mulasztásokat, mi több, bűnöket nagyon fáradságos pótolni, jóvá tenni, már ha egyáltalán lehet, s ezt a tényt jó volna, ha tudomásul vennék az örök tiltakozók. No meg a felbújtóik is. Jó ideje ugyanis úgy élünk, hogy
a materialista világhatalmi törekvések kiagyalói szándékosan mérgezik a társadalmakat, hazugságokat terjesztenek, s beteg társadalmi és gazdasági nézeteket próbálnak rájuk erőltetni.
Lássuk be, hogy sikerrel. Ma már aligha kell felsorolnom azokat a példákat, amelyek
azt sulykolják, hogy a beteg az egészséges, az aberrált a normális, amúgy meg nincsenek szabályok, mindenki úgy és akkor „teljesedik ki”, amikor csak akar.
Ez a „divat” naponta szolgáltat beszédtémát, no meg sajnos számos példát is arra, hogy
a tisztességes együttélés szabályai nem vonatkoznak mindenkire, mert lehet az óvodás gyerekek szüleinek tudta nélkül „szivárványos” mesékkel „nevelni” a gyerekeket, lehet piedesztálra emelni drogozó, törvénysértő „influenszereket”, lehet törvényellenesen utcára szólítani kiskorú diákokat, s elszórakozni azon, hogy nyomdafestéket nem tűrő szónoklatokat tartanak.
S lehet – szigorúan a szabadság jegyében – felforgató rendezvényeket tartani választások helyett.
S akkor már helyben is vagyunk! Ugyanis
egészen idáig nem tudtam elképzelni, hogy létezik olyan tanár, aki bármennyire is elkeseredett saját anyagi állapota miatt, ünnepli, megtapsolja, s nem tiltakozik egy minden együttélési szabályt felrúgó, undorítóan trágár – vélhetőleg még kiskorú – gimnazista szónoklatának hallatán.
S nem fogja fel, hogy ennek elfogadása saját szakmájának sírját készíti elő. Nem lehet olyan elkeseredett egyetlen tanár sem, hogy ezt eltűrje. Ha pedig eltűri, nem való tanárnak. S tűnjék bármilyen korszerűtlennek is a véleményem, valószínű sokakkal egyetértésben kijelentem, hogy a hatvanas évek gimnáziumában a folyosón sem lehetett kimondani egyetlen olyan trágárságot sem, mint amilyet ez az újabb szónok-celeb megtett, mert másnap már nem jöhetett volna be az iskolába. Sajnálom az illető iskolájának tanárait, megtették, amit a vélhetően hirtelen meglepődésükben megtehettek. Elhatárolódtak. A tüntetés résztvevőitől ilyesmiről nem olvastam. A szakma méltósága – semmilyen szakmáé – nem a fizetésen múlik elsősorban. Hanem a minőségi munkán. S az iskolák esetében azon is, hogy
meg tudják-e akadályozni a primitív magatartás, a felelőtlen viselkedés elterjedését. No meg azon, hogy képesek-e a legnemesbekért küzdeni, s képesek-e példát mutatni annak, akit tanítanak.
Tudjuk persze, jól tudjuk, egyik iskola ilyen, a másik meg olyan.
Közeledik november 4., az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének gyásznapja. Ennek kapcsán jutott eszembe egy másik iskola. Pontosabban több iskola. Ugyanis részt vettem a Politikai Foglyok Szövetségének 1956-ra emlékező ünnepségén, ahol ajándékba kaptam egy könyvet. Címe: Napmadár fiai – Diákok a hazáról és a hazafiakról. Ez a könyv a szövetség, a POFOSZ Hagyományőrző Tagozatának ötletéből született azzal a szándékkal, hogy 1956 szabadságeszméjét továbbadja. S ezért kapcsolatot létesített iskolákkal, méghozzá nagyon gyümölcsöző kapcsolatokat, s ennek egyik feladataként minden esztendőben irodalmi-történelmi pályázatot hirdetett a diákoknak
azzal a céllal, hogy a fiatalok megismerkedhessenek az akkori eseményekkel, s megerősödjenek 1956 szellemi hagyatéka által.
Negyvennégy írás olvasható a könyvben, 14–25 éves magyar diákok tollából, s egytől egyig mind azt tanúsítja, hogy valóban megerősödtek 1956 eseményeibe belemélyedve. Történelmi tudásukat illetően és lélekben is. Lenyűgöző az az alaposság, amely az írásokat jellemzi. Szorgos kutatómunka, sok olvasás kellett ahhoz, hogy ilyen kitűnő írások születhessenek a diákok tollából, mint amelyek a könyvbe kerültek. A fiatalok többségének ugyanis legfeljebb a nagyszülei mesélhettek ’56-ról, tehát az írások többsége fikció, azt írták meg, ahogy ők elképzelték azokat az időket. A budapesti diák, Szombati Zsófia például egy kisfiú nevében írt levelet, Elhurcolták apát címmel. Pár mondatot idézek az írásból:
„Drága édesapám! Olyan sok levelet írtam neked, és egyre sem válaszoltál. Édesanya azt mondta, hogy hamarosan haza fogsz jönni, de mikor? Itthon olyan csend van nélküled, mióta elmentél, minden megváltozott. (…) Édesanya minden reggel elmegy, és csak nagyon későn jön haza. Rettentően fáradt, kezei remegnek az egész napi varrástól. (…) Tudom, megígértem, hogy ameddig nem leszel, én fogok vigyázni rájuk, s én leszek a férfi a háznál, de ez több feladattal jár, mint gondoltam. Már csak félve alszom el, de másnak erről nem beszélek. (…) Kérlek, gyere haza! Szerető családod vár! Kisfiad, Károly.”
Többen verset is írtak. Duka Tímea Ildikó Csíkszeredából egy imát írt az ’56-os magyar nők emlékére:
„Nő, ki harcolsz a hazáért, / Én tisztellek téged! / Nő, kinek finom keze a fegyver hideg csövéhez ér, / Én áldalak téged. / Nő, kinek mézajkai most csatadalt harsognak, / Én imádlak téged. / Nő, aki nem félsz, vakmerőn nézel, és megveted az ellenséget, / Én szeretlek téged. / Nő, aki szembe mersz szállni száz halállal, a félelem száz arcával, / Én csodállak téged! / Nő, ki meghaltál talán, jeltelen sírba hullt véred, / Én esküszöm, fogadom, hogy zászlónk nem esett véled!”
A szerző újságíró
magyarhirlap – Pesti Hírek