Májusi hajnalokon, amikor nem csörög a vekker és semmi sem sürget, hogy kipattanjak az ágyból, gyakran álmodom. Mostanában azt, hogy újra ott vagyok Erdélyben, a nyeregben a Nagy-Somlyó hegyén. Pünkösd a kereszténység egyik legmagasabban jegyzett ünnepe, ilyenkor vágyunk arra, hogy együtt legyünk valahol, hogy valamennyiünket szólásra indítson a Lélek.
A kétezres évek közepén utaztam először Csíksomlyóra, hogy a pünkösdi menetben felbaktassak a meredek úton a Hármasoltár elé. Szeretteimmel és több százezer honfitársammal együtt, lélekben összekapaszkodva kértük égi Édesanyánk oltalmát, reméltük a megmaradást, búcsúnyerésben megkaptuk a lelki kiengesztelődést. Így történt ez még vagy hatszor, hívott a Napba öltözött asszony, az Európa keleti peremén, a Regnum Marianum határán álló Szűzanya, s mi mentünk hozzá. Néha szép jeleket is kaptunk, volt, hogy szivárványt terítettek az égre, volt, hogy percekig gólya körözött fölöttünk a mise végén.
A csíksomlyói pünkösdi búcsú a magyarság legnagyobb zarándoklata.
A ködbe vesző hagyományok szerint Somlyó hegyén már a kereszténység előtti korban szentély állt, Szent István idejében ide templomot is építettek. A tizenhatodik század óta pedig a helyszín a székely hűség és kitartás jelképe. János Zsigmond király a színtiszta katolikus Csíkot, Gyergyót és Kászont vallása elhagyására akarta kényszeríteni, 1567 pünkösdjének szombatján innen indultak a férfiak a hitújítók ellen, az asszonyok, öregek és gyermekek a nyeregben várakozva vették végül hírét a győzelemnek.
A láng azóta ég, volt, hogy csak pislákolt, volt, hogy szél fújta, de megmaradt, mint a virágos rét minden évben, a többszázezer zarándok rá nehezedő lépései után. Sőt, a tiprás után még színesebben, még szebben, még nagyobb vágyakozással nyújtózik az ég felé. Mint az ide törekvő magyarok. Egy régi, amolyan zarándokokat segítő térképet forgatok a kezemben, azt olvasom benne, hogy
Csíksomlyót nem az értelmiség, még csak nem is a katolikus egyház, hanem maga a magyar nemzet tette a magyarság egyik legnagyobb szimbólumává.
Amit pedig az összegyűlt százezrek éreznek fönn, a nyeregben, azt aligha lehet szebben szavakba önteni, mint ahogy fogalmazott Nyírő József erdélyi író 93 évvel ezelőtt. Azt nem tudom, hogy ott írta-e az alábbi sorokat, de ez mindegy is. Az viszont nem, hogy a mondanivaló pünkösd ünnepéről kísértetiesen rólunk, ma élőkről szól.
„A küzdő és szenvedő, lélekben és bizalomban meggyöngült, a kétségbeesés szélén álló milliók fenséges ünnepe, a megerősítő Léleknek alászállása puha szárnyakon a sár fölé. Szimbólumoknak is a legszebb, valóságnak pedig meghálálhatatlan isteni adomány. Minden nagynak, szépnek erőforrása, az emberi élet leggyönyörűbb perspektíváira mutató hatalmas adomány.
Sohasem volt talán az embernek és az emberiségnek nagyobb szüksége erre a galamberőre, mely a legnagyobb minden erők között.
Ha a bibliai történet egyszerű, de halhatatlan szavai alapján visszaképzeljük magunkat a szentlélekváró apostolok – gyenge, kálvária rémségeitől megrázott, de feltámadástól új életre és világszemléletre feleszmélt, egyszerű emberek közé – úgy érezzük, hogy ott várjuk a lelki fölemelkedésnek malasztját és a tüzes nyelvek adományát mindannyian, mi, szerencsétlen emberek, kiket természetfölötti hatalomnak kell fölemelnie, hogy az egész világot elborító halálos légkörben még néhány lélegzetet venni tudjunk.
Az éhezőkből, nyomorultakból, jövőtlenekből így lesznek a meggyőződés és a jobb világok apostolai, kiknek nemcsak a lelke, hanem a rongyai is fénylenek. Az új hit és az új ige-születés mennyei pillanatai így cserélnek át minden egyes embert és változtatják meg a világ színét. Hinni és hirdetni tudjuk most már, hogy a szeretet, a békés és alkotó munka, a lelki alapokon épülő, mindenkinek jót akaró kultúra természetfölötti méreteket öltve vallássá kell hogy legyen az egész világon, poklok fenekére taszítva mindazt a pusztítást, aljasságot és nyomort, amelyet démonoktól megszállott politikák loptak be évszázadokon keresztül Isten kertjébe. A tüzes nyelvek pedig, melyekről írva vagyon, hogy mindenki megértette, a mai értelmezésben azt jelentik, hogy az érték, a jóság és az igazság minden nyelven egy és ugyanazt jelenti, embereket nyelvi és faji különbségek nem választhatnák el, mert az igazság és az ezen alapuló meggyőződés halhatatlan. Megalázni kisebbségi és másféle jelzőkkel, népek hivatásait másodrangúvá degradálni nem lehet. A hatalmasok és elnyomottak egyaránt át kell, hogy lényegüljenek a pünkösdi galambszárnyak melegében.
A pünkösd ma minden embernek és minden népnek azt jelenti, hogy csak egy erő és hatalom van ezen a földön és föld fölött. A ma közénk szálló szép fehér galamb ereje és végtelen szeretete.”
/Keleti Újság, 1930.június 9./
Kiss Gyöngyi
VDTA – Pesti Hírek