Az orosz-ukrán háború, valamint a hidegháborús előítéleteket meghaladó nyugati országok mindennemű oroszellenessége – minden előfordult már a történelemben, ismerősek a hadi cselekmények, a szankciós, embargós korlátozások, még a sporteseményről száműzős ellenségképezés, de még a szélsőséges infláció is. Egyetlenegy epizód azonban egyedülállóan új: a Nordstream tengeralatti földgáz-vezeték felrobbantása.
A történelemben most először történt energiaterrorista cselekmény, méghozzá nem is közvetlenül hadviselő felek között.
Korábban még csak ehhez hasonló sem volt. Specialitása oly fokú, mint például a második világháborús fejlesztésű angolszász specialitás, a gátromboló bombázások vizen kacsázva célba találó technikája.
A híresből hírhedtté történetiesedett energiaipari fejlesztés, az orosz-európai közös Nordstream (Északi Áramlat) projekt első volt a maga nemében.
Annak az időszaknak egy ígéretes nemzetközi, hosszútávú projektje volt, amikor a német kancellárok Gazpromba mentek igazgatótanácsi nyugdíjba, és amikor Putyinhoz lojális, ideiglenes orosz államelnöki székbe pedig a Gazpromból érkeztek.
Az Északi Áramlat 1-2 projektjei fontos és szoros, hosszútávú kapcsolatot vetítettek előre az EU és az Orosz Föderáció között.
A nyugat-európai ipari-technológiai szektorok energiaéhsége bőven megkövetelte az oroszok biztosította, kiszámítható energiaszállítást, nyersanyagokat és alapanyagokat; és cserébe maga is fontos piaccá lett az említett országok előállította termékeknek és szolgáltatásoknak.
(Ezt mi sem mutatja jobban, mint a 2014 óta bevezett, közel 11 ezer (!) szankció, vagyis minimum 11 ezer termékkört érintő gazdasági kapcsolat alakult ki, a magához térő orosz óriás és az egyre egységesülő Európa között.)
Idén év elején még Európa földgázfogyasztásának majdnem a felét biztosította Oroszország, mára csak Szerbia és Magyarország kapja (fogadja) a szerződéses megállapodások nyomán az orosz gázt és olajat.
Európa legtöbb országa pedig sokszoros áron, bizonytalan forrásokból kénytelen, saját lakosságát és ipari erejét is beáldozva főként az USA által szállított földgázra hagyatkozni.
Az USA a II. világháborút követően lett első generációs szuperhatalommá, és sok éven át a világ termelésének mintegy felét nyújtotta (nem utolsósorban a német és japán ipar porig bombázása miatt). Ebben az új, globális ipari-kereskedelmi-technológiai versenyben a másik első generációs szuperhatalom, a Szovjetunió néhány évtized alatt összeomlott, a szovjet-szocializmus romjai így maguk alá temették a korábbi Orosz Birodalmat.
Az USA hegemóniáját tehát előbb a Szovjetunió létezése, majd a Szovjetunió nem létezése szolgálta a huszadik század második felében és az ezredfordulón.
Az ezredfordulós globalizmus technoevolúciós robbanása hatására az amerikai hegemónia egyértelműsége megkérdőjeleződött, és legalább kettő országóriás is globális szereplővé lépett elő.
Oroszország, tekintélyuralmi hagyományai nyomán feltámadt erős központi vezetéssel, nagyarányú ipari-technológiai fejlesztéssel és globális kereskedelmi feltámadással. Kína pedig a modernizálódás, és az új globalizmushoz igazított, szocialista társadalmi és kapitalista gazdasági modell hibrid megvalósítása által.
Az újra egységessé lett Németország és az usás-mód szabaddá lett európai országok gazdasági közösségének politikai unióvá szervezésével hasonlóan lenyűgöző ipari teljesítményt ért el, mint elődje, a német egységet (1871) korábban megteremtő Poroszország, az első világháborúig.
2015-ben például Németország exportja majdnem beérte az Egyesült Államokét(!) – majd hirtelen visszaesett.
Nem is csoda, a 2015-tel kezdődően beáramló migráns-tömegekkel való, „Wir schaffen es”-program túltolt toleranciával történő megvalósulása a végletekig megterhelte a németség társadalmi tűrőképességét, a hatóságokat és a költségvetést. Miközben az ígért haszon, a tömeges és olcsó munkaerő nem jelentkezett a lendületet nyert német gazdaságban.
A nemrégiben pandémiává nőtt Covid-járvány minden országot megviselt, minden gazdaság érintett volt. Ám néhány szektor főszereplői, globális multivállalatok, tech óriások, globális kereskedelmi láncok, és egészségügyi-gyógyszerészeti világkonszernek extrém haszonra tettek szert. Tény, hogy az energiaszektor viszont megsínylette a járvány-eseményt, hiszen közel egy éven át a szereplőknek jelentősen vissza kellett fogniuk a kitermelést, mert a lelassult világgazdaság egyszerűen nem igényelte.
Most azonban a háború örvén az energiaszektor tesz szert óriásprofitra, legott új globális gazdasági törésvonalakat és szövetségeket is eredményezve.
A háború azonban mást is eredményezett: a történelem első nagyhatású energiaterrorista cselekményét, az Északi Áramlat vezetékének felrobbantását.
Az energiellátást szabotáló incidenst megelőző folyamatok, nevezetesen az európai képtelen és végiggondolatlan szankció-cúnami Oroszország ellen (ezt Vlagyimir Putyin „szankciós villámháborúnak” nevezte), és a háború kitörésének legelső napjától fogva dömpingszerűen ömlő ruszofóbia (amit már lehet nyugodtan antirusszizmusnak titulálni), alapos médiahátszéllel karöltve egyfajta európai második frontot nyitott meg az ukrajnai tényleges katonai műveleteken túl.
Gazdasági-kereskedelmi, de kultúrális téren is az USA-kiindulópontú oroszellenesség, a putyini vezetés démonizálása mindennapossá és magától értetődővé lett.
Ezért aztán, amikor az Északi áramlat felrobbbantásáról megjöttek az első, emlékezetes képek, azok rögtön azzal a tálalással érkeztek, hogy Putyin, az oroszok tették ezt a saját vezetékükkel, kvázi fegyverként fogva („weaponize”) az európaiakra az energiaszállítás megvonását, ráadásul ilyen drasztikus módon a lehetőségét is megvonva Európától.
A szankciók megkerülésére, összhatásaira most nem térek ki, annyi bizonyos, hogy a helyzetet Európa nagyságrendekkel jobban megsínyli, mint a büntetnivalónak kommunikált „gonosz” Oroszország (aki még extra jövedelemhez is jutott a háborúzáshoz), és az is, hogy
a legnagyobb nyertesek Európán kívüliek, az USA és Kína. Ez utóbbi váratlan szövetségesi némasággal szemlélve az eseményeket tehetett szert a háború miatt a korlátlan energia,- és nyersanyagforrással bíró Oroszországgal való, szoros és aktív gazdasági-kereskedelmi együttműködésre.
Ennek a kínai-orosz összefogásnak az igen emblematikus fejleménye egyéábiránt a dollár alapú elszámolás megszüntetése és a rubel-jüan rendszerre átállás.
Az Északi Áramlat 1-et 2011-ben helyezték üzembe. A kettes vezetéket pedig idén tervezték.
Széleskörű nemzetközi finanszírozási háttere miatt az Északi Áramlat projektjében számos olyan (egyébként döntően nyugat-európai) ország is befektető lett, amelyik nem csatlakozik a vezetékhez (de a szomszédjaik igen, ezért azoknak is hozzáférhető), sőt már 2005 táján a szereplők megkötötték a hosszútávú, 20 és 25 éves szerződéseket is.
Megvalósult valami, ami már a hidegháborús időszakban is előzményekkel bírt: az orosz olaj és földgáz európai országokba való állandó, folyamatos szállítása. (előbb még csak a Vasfüggyöny keleti felén, a megszállás alatt lévő, „szovjet barátságba” rekedt országokba (lásd: Barátság és Testvériség vezetékeket.)
Mert a huszadik századi tömeggyártásra berendezkedett, konformizált lakossággal bíró európai fejlett országok a huszonegyedik századra vitathatatlanul rászorulnak a keletről jövő forrásokra.
Az, hogy Európa és Ázsia földrajzilag egyben van, ám gazdasági-kereskedelmi téren folyton kettéosztottan, szembeállítva találja magát, méghozzá mindig politikai-ideológiai síkról eredeztetve, egyszerűen teljesen abszurd és minden logikát nélkülöz. Ráadásul ellentmond a piac és profit törvényeinek is. Akkor vajon miért van ez így?
A válaszadáshoz azonban inkább helyesebb az, hogy „Kiért?”, és nem a „Miért?”.
És a legvalószínűbb válasz pedig az, hogy az Amerikai Egyesült Államokért.
A világháborút követő hidegháborús kettéfagyottságban a Marshall-segéllyel az USA megalapozta a tengerentúli európai gazdasági térnyerését: a korábbi, Európát vezető németek nyomán, az oroszokkal vetélkedve.
A hidegháborút követő globális összekapcsolódásokban pedig most az USA újra háborús gazdasági térnyerést (sőt, függést) alapozhat meg: megint csak az Európát vezető németek nyomán, az oroszokkal vetélkedve!
Az USA globális hegemóniájának visszaesése, és az új globális szereplők térnyerése okán, talán nem is túl merész a feltételezés, hogy az USA a rég bevált recepthez nyúl:
„Oszd meg Európát, kettétépve és hadrendben tartva országait a gazdasági racionalitás eurázsiai létjogosultsága helyett, helyébe pedig a gazdasági irracionalitás amerikai függését biztosítsd – így elkerülhetetlenül fenntarthatóvá válik az USA globális főszerepe.”
Ha ez igaz, akkor igaz lehet az is, hogy a több érdekelt, avagy lehetséges elkövető közül az Egyesült Államok az, amelyik történelmi, szimbolikus globális médiaeseményként tényleg elkövet egy ilyen világraszóló szabotázsakciót, tudván, hogy sem bizonyíték, sem racionális elméleti igazolás sem teheti sem bizonyítottá, sem igazolttá, hogy ő követte el. Ellenben a globális kommunikációs szuperhálózatokkal és vezércsatornákkal azt fogja mindenki hallani, amit az USA mond.
Annál is inkább, mert az eseménytt követően több közvetett, sőt közvetlen bizonyítékkal felérő poltikusi nyilatkozat is napvilágot látott, Joe Bidentől kezdve, Victoria Nuland külügyminiszteren át egészen a lengyel kormány tagjáig.
Most pedig, hogy bizonyítást nyert az, hogy valóban egy külső, szándékos robbantás, és nem baleset, vagy csőbelsős önmerénylés történt,
az is biztosra vehető, hogy ezen túlmenően már semmi nem bizonyítható az elkövetőket illetően.
Ezért a globális színházi dramaturgia ismerős elemei lehetnek csak a kiindulópontjai következtetéseinknek – és azok sem mondanak ellent a fentebb vázoltaknak:
- A történelmi novum, az energiaterrorizmus megjelenése ott és akkor, nagyon is jól időzített, látványosan kivitelezett, és egyértelmű üzenet arra, hogy fizikailag is megszakításra került Oroszország (Kelet) és Németország (EU) közötti köldökzsinór-energiakontaktus.
- Korábban is minden egyes akadály és gátló beavatkozás az Északi Áramlat 1-gyel, vagy a 2 üzembe helyezésének akadályozása jellemzően egy irányból érkezett, kimondva.
- Az elkövetés helyszíne zavarbaejtően NATO-ellenőrzésű, NATO-beltenger, több NATO tag tengerpartjának előterében. 2015-ben, az orosz minőség-ellenőrzés egy aknatelepítő drónt talát a tengerfenéken a vezetékek mellett, méghozzá beazonosított NATO-harceszközt. A NATO hivatalosan „elveszettnek” ismerte be a kínos leleményt – akkor nem volt jele annak, hogy valóban nem erről lett volna szó, ám hét évvel később az egyik legbeszédesebb hírnek tűnik.
- Biztosra mentek: nem volt elég az elzárás akár egyik, akár másik, akár mindkét oldalon. Nem bízták a véletlenre, sem a bármikor lecserélhető európai szolgapolitikusi kasztra, sem az uniós szankciók mögött álló ideológiai morál megingathatatlanságára. Kockázatos lenne ugyanis bárhogyan is üzemképesen hagyni, még a végén békét kovácsolván váratlanul szállítani kezdeni és orosz kooperációs, európai együttműködési reneszánszt teremteni…
- Az időzítést külön is figyelembe kell venni: most adták át a Baltic Pipe vezetéket, amely Skandináviából érkezik Lengyelországba, keresztezve az Északi Áramlatot.
- Az akció technológiai felsőbbséget, magabiztosságot áraszt. Melyik ország is az, amely a világon egyedül képes bárhol csapásmérésre minden óceánon és tengeren? Vajon ezen országon kívül más is fejleszt búvár drón technológiát? És ki jár a legtöbbet, még az oroszoknál is többbet a tenger alatt mindenféle böhöm meg egyéb tartályokban?
- Hát mely globális főszereplő lehet az, amelyik megteszi azt, méghozzá egy reflektorfényben lévő nemzetközi energiavezetékkel amit még az ukránok sem mertek megtenni a belföldi vezetékeikkel?
- Véletlenül egy nagyon jellegzetes kép is lett hozzá, magazinos-címlapos, hogy mindenkihez eljusson és könnyen ráismerjen! Engem például nagyon is emlékeztet a 2001. szeptember 11-ei, leomló tornyok képeihez…
Azok után pedig bizony sok háború indult.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök