A tömegtájékoztatás és digitalizáció hőskorában, jelen korunkban mindenki készségszinten, a mindennapi élet szintjén használja mind a huszadik századi hagyományos kommunikációs csatornákat (televízió, rádió, nyomtatott sajtó), mind pedig a huszonegyedik századi online-korlátlanság nyújtotta virtuális hálózatokat és digitális platformokat. Ezek pedig oly módon szövik át mára mindennapjainkat, hogy ki, – és elkerülhetetlen a jelenlétük.
Minden emberi folyamat felgyorsult és nagyobb hatásfokkal bír, mint valaha: a mindinkább gyorsuló időfogalom mostani, szuper-technoevolúciós idője gyorsul pedig csak igazán.
Méghozzá az emberi létezésnek a fogyasztássá és felhasználássá alakult szuperszerveződéseinek idején, a globális hatásfokú és lefedettségű, egyszersmind individuális finomhangolással működő (működtetett) rendszereinek fénykorában! A most zajló fogyasztó-felhasználó alapú pénzügyi, profitközpontú, digitalizált monetáris mezőben kivitelezett technoevolúciós civilizációs-robbanás a XXI. századba lépve, napjainkra a történelemben példátlan fokú tőke-, s ezáltal hatalomkoncentrációt eredményezett. S példátlan fokú versenyhelyzeteket is teremtve ezzel, amelyek pedig nem feloldhatók a XX. századi, ismert módokon.
Az utóbbi évek globális válságsorozata – az érem nem várt másik oldala – is nagyon hasonló koncentrációt mutat – csak éppen fordított előjellel. Pusztulás. Visszaesés. Recesszió. Globális pénzügyi krach. Népvándorlási hullámok. Globális járvány. Hőhullámok. Aszály. Energiaválság. És
egy látszólag helyi háború (szomszédháború), amely a hadszíntéren kívül is, mindenütt, világraszóló mód folyik. Sőt. Olyan hatásokkal jár, olyan helyeken, az életnek olyan területeire is betörve, amelyeket háború a világon még nem produkált.
Pont mint az újabb és újabb világháborúk szokták: azok kitörése óta valójában pedig a szemünk előtt megy végbe egyfajta világháborús evolúció. A két világháború hagyományos fegyverekkel is tömegpusztító eredménnyel zárult. Akkor vajon hogyan folytatódott volna a tömegpusztító fegyverek korában, ha nem hűl hidegháborúvá?
Hisz eleddig, ha hatalmak, birodalmak, sőt ezek szövetségei akár totális formában is, ha világuralomra is törtek, olyan még nem volt, hogy szuperhatalmi szövetségek háborúztak volna, egyenként is olyan pusztító harcképességekkel felszerelve, amely több százszorosan képes kiirtani nemcsak az emberiséget, de akár az élővilág jó részét is. Ez a modern jelenség a második világháborút követően vált valósággá, és újfajta keretek közé szorítva az új világháborús szuperhatalmakat, hangsúlyosan egyensúlyi állapotot fenntartó, hidegháborús hibernációt eredményezett.
A nukleáris háborúzásnak ugyanis egyetlen, ám minden mást felülíró törvénye szerint aki elsőnek támad – húsz perccel él tovább. Totális győzelemre senki sem törhet a nukleáris hadviselés korszakába lépve.
Bár az akkori széles tömegek sem az egyik sem a másik oldalon nem tudták értelmezni a hidegháborús szembenállás magasabb szintű szempontjait, nevezetesen, hogy
az egyensúly a garancia arra, hogy legyen bár még oly szélsőséges a szituáció vagy a fenyegetés, ez az egyensúlyi világállapot biztosította, hogy a konfliktus sosem tárgyiasult világpusztító világégéssé.
Az USA és a Szovjetunió egy ingapályán kellett, hogy mozogjon, s velük egy mérleghintán ült a világ. Kialakult a szembenállásból fakadó feszültségek kisebb, helyi háborúkba történő manifesztuma: a proxi háború.
A proxi háború lényege, hogy kevéssé szól a harctér-országokról, mint a háttérben álló hatalmak hadviseléséről azzal a garanciával, hogy nukleáris eszközök szintjére nem eszkalálódhat, hiszen a harctér országok nem rendelkeznek nukleáris harceszközökkel. Jó példa rájuk az amerikaiak vietnámi és a szovjetek afganisztáni háborúja. A proxi háború fontos eleme a propagandisztikus tömegtájékoztatás, vagyis a közvélemény háborús hangolása, a mi a jók, ők a rosszak – morális értékkülönbözőség sulykolása, ehhez pedig a hagyományos propagandaeszközök széles skáláját ipari módon bevetve.
A hidegháborúban a háborúzás csakis proxi háborúzásként volt lehetséges.
És a hidegháború, amely lezajlott tömegpusztítás nélkül, és amely nem „forrósodhat” vissza, vajon hogyan dúlhat tovább? Most épp ezt látjuk, tanuljuk!
A hidegháborút követően most hirtelen sokként ért utól bennünket a háborús evolúció ezen új fokja. A most zajló ukrajnai harccselekmények a felszín proxiháborújaként nem is akarják magukat háborúnak hazudni, sem proxinak, sem hidegnek, jóllehet mindkettő feltételeit hozza, és nem is véletlenül, mindezek együtteseként nagyon is világháborúnak látszik.
Méghozzá egy újfajta világháborúnak, amely egyszerre háborús, proxiháborús, és hidegháborús: információs, kereskedelmi, gazdasági, kultúrális, technológiai és persze katonai háborúk posztmodern szövete az új kor új világháborúja.
A globális visszhangosítás és globális fogyasztás a világháborút világraszóló háborúvá változtatta, a tényleges hadi működést proxi háborúba oltva, de ugyanakkor minden más területen totális pusztítási céllal. Most a gazdaság, a kultúra, sőt sport területén is háborút indítottak az oroszok ellen. A szisztematikus ruszofób intézkedések, az antirusszizmus történelmi előfutárai pedig nem más, mint a harmincas évek náci zsidóellenes, vagy az ötvenes évek kommunista osztályellenes működése.
Ezt, ami csekély harcérintkezéssel vív csatát, nem így gazdasági, kulturális és diplomáciai fronton, ahol most globális tömegpusztító fegyverek dübörögnek, nevezhetjük harmadik világháborúnak, második hidegháborúnak, vagy a száz éves (nagy) háború folytatásának. Vagy egyszerűen: világraszóló új világháborúnak.
A nukleáris világháborút elkerültük a bipoláris, hidegháborús évtizedek alatt.
Most, az orosz-ukrán háború világháborúvá (egyelőre) nem katonailag teljesedése idején, megint újra mindennapossá vált a nukleáris háború fenyegetése, megint bipoláris, ám új hidegháborús időkben, mintha elkerülhetetlen lenne a bekövetkezte; éppen most, a szemünk előtt ad a történelem választ a legsúlyosabb, világháborús kérdésekre:
1. Az USA megerősíti monopolpozícióját globális szinten? Ha igen, milyen áron?
2. Vagy beáll-e újra valamiféle egyensúly? Ha igen, milyen áron és milyen időtávon?
3. Kell e bármelyik teljesüléséhez valamelyik félnek vajon nukleáris fegyverhez nyúlni?
Ki fog derülni.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök