Mi történt valójában az Északi Áramlat vezeték felrobbantása következtében? Miért történt, hogyan lehetett megcsinálni, ki tehette és legfőképpen, kiért tette? Negyedik, utolsó rész.
Nagyon sok minden zajlik a világban. Alig léptünk túl a járványos időszakon, most az ukrajnai háború, és pusztító globális hatásai szolgálnak nap, mint nap megdöbbentő hírekkel - lassan hozzászokunk. Ám ne hagyjuk figyelmünket elterelni! Egyetlen dolog ugyanis kiemelkedik a jelen hírfolyamából: a Nordstream elleni merénylet. És e történelmi esemény, az Északi Áramlat elleni terrorcselekmény elkövetője vajon megússza-e? Négy részes cikk-sorozatban elemezzük az eseményt, a mi, hogyan, miért és kiért kérdések megválaszolásával.
A történelmi és világraszóló, emblematikus terrorcselekmény, az Északi Áramlat felrobbantása a mai, globalizálódó világ alrendszeriben végbemenő, földrengésszerű változások sorába illeszkedik.
Az energiaéhség, a gyorsuló idő korszakának technoevolúciós-innovációs hullámai közepette új, globális léptékű rendszerek, digitális és infrastrulturális hálózatok és és sosem látott mennyiségű és intenzitású kapcsolódások kialakulásához vezetett.
Mi sem volt tehát természetesebb, mint például az orosz nyersanyag- és energiaforrások kínálatának, és az európai termelőágazatok keresletének a találkozása. Mindez logikus és természetes volt, de legfőképp: költséghatékony. Méghozzá a globális versenyképességet biztosítóan költséghatékony.
Az volt.
Egy nyilvánvalóan kívülálló, harmadik, ellenérdekelt fél felrobbantotta Európa új energia- köldökzsinórját, miközben történetének legnagyobb gazdasági-társadalmi válságsorozatát kell, hogy kontinensünk megélje.
Jelenleg Európa, élén a gazdasági húzószereplővel, Németországgal olyan kiszolgáltatottá vált, mint amilyennek harmadik világbéli országokat szoktuk tapasztalni. Minden jel szerint hasonló adósságspirál, lemaradás, szociális krízis, munkanélküliség és elszegényedés vár rá.
A kiszolgáltatottság azt jelenti: vagy nem lesz energia, vagy nem marad már pénz a megvásárolt drága energiával versenyben maradni.
Ráadásul az USA és az EU háborús és szankciós lépései a glóbusz maradék szereplőit, oroszokat, kínaiakat, indiaiakat, brazilokat és számos harmadik világ-béli, „fejlődő” országot számos új szerveződéssel egybe terelve, ellenérdekelt pólussá tett, így Európa ezek után ráadásul csak az USÁ-ra, és annak megmaradó szövetségeseire támaszkodhat – vagyis
az Egyesült Államok nélkül fenntarthatatlannak látszik e felállásban Európa nemhogy életszínvonala, de a puszta léte is.
Nyilvánvalóan lejtmenetbe kezdenek az összeurópai törekvések is, élén az európai valutával, hogy például a további (pl. nyugat-balkáni) bővítésről ne is beszéljünk.
Mindannyian emlékezhetünk, az Unió bővítésének lendületes, ezredfordulót követő időszakára, amikor még az Uniót ellenzők számára is nyomós érv volt, hogy Európának egységesen kell felvennie a versenyt a globális szereplőkkel, az Egyesült Államokkal, Kínával, Oroszországgal.
Ehelyett most egy tengerentúli, nem túl meggyőző USA-szövetségi patrónusos önállótlanság, gyengeség és kiszolgáltatottság az eredmény. Unióval is, és anélkül is.
Közben egy új keleti front, az oroszokkal vívott véres anyagháború emészti fel újfent az európai javakat és energiákat: pont mint nyolcvan évvel ezelőtt, megint német harcjárművek égnek ki végtelen ukrán mezőkön…
Kiért történik mindez? Kinek az érdeke?
Az biztosan látható, kinek nem érdeke. Nem érdeke az ezt legjobban elszenvedő Európának. De nem érdeke Oroszországnak sem, ahogy Kínának sem,
hiszen mindkettő számtalan ígéretes és korrekt európai gazdasági projektben volt éppen, amikor hirtelen, mintegy vezényszóra az USÁ-val az élen beindult a szankciózás: Irán, majd Oroszország, sőt tendenciózusan most már mind jobban Kína célpontokkal.
Az USA e folyamatoknak első látásra a nyertese.
Egekbe szökött az energia ára, méghozzá pont ott, ahova most már csak ő szállíthat, akármilyen feltételeket szabva.
A recesszióba csúszott amerikai gazdaság, a háború miatt lendületes fegyvergyártással és eladással, a szankciók miatt felpörgő termékgyártással, a dollár menekülő erősödésével váratlan erőre kaphat, miközben globális módon lesz képes továbbra is igazi amerikanizmussal uralni az innovatív területeket: például az online network szolgáltató és pénzügyi rendszereket, az automatizálás és digitalizálás mesterséges intelligenciáit, vagy az e-közlekedést.
Az amerikai tapasztalat a világelsőséghez a világháborúkat követő pusztulásban keletkezett. Az Egyesült Államok a világgazdaság első szereplőjévé a globális háborúk után léphetett elő,
hiszen a többi globális szereplő (Anglia, Fro., Németo., Japán, sőt a győztes Szovjetunió is) porig volt rombolva. Szőnyegbombázások eredményeképpen.
Most is szőnyegbombázás zajlik, mindenekelőtt Európában. De Oroszországban is. Szankciós szőnyegbombázás. A szankciókkal Európa a saját köldökzsinórját vágja el, amely a halálához vezet, de vérveszteséget okoz a másik, tápláló végének is, Oroszországnak.
Az USA geostratégiai doktrínái ismertek. Nem is csoda, hiszen a világ uralkodójának is ki kell nyilatkoztatnia uralkodását, mint minden uralkodónak.
A globális elsőség fontos feltétele eszerint, nem engedni Németországot (Európát) Oroszországgal (Ázsiával) összekapcsolódni.
Sem politikailag, sem katonailag, de legfőképpen gazdaságilag. Ez ugyanis rövid távon is gyors eurázsiai világelsőséget eredményezne, és az önmagát már jócskán kizsákmányolt Észak-Amerika magára maradna, globálisan pedig félő, hogy regionális hatalommá süllyedne – vagy, ami még rosszabb, széttöredezett, lemaradó, társadalmi-szociális züllésbe hanyatló, jelcini orosz állapotokat idéző státuszba.
Épp egy évszázad alatt, immár harmadszor találja magát világháborús szembenállásban Németország Oroszországgal, most már globális és minden alrendszert érintő módon.
Mind a három előzménye a német ipari-gazdasági élre törés volt. És kettő következménye eddig Németország, Európa elpusztulása, és Oroszország meggyengülése volt – az első és második világháború nyomán.
Az USA doktrinerség azt jósolja: harmadszor is így lesz. Ám a történelem nem mindig ismétli önmagát: hiszen lehet, hogy egy vezetéket felrobbanthatott az Egyesült Államok, ám nem számoltak azzal, hogy ez egy új, nem várt, sőt elsőségét hasonlóan (ha nem jobban) veszélyeztető vezeték megszületését vonja maga után:
A Szibéria Ereje 1 és 2 gázvezetéken keresztül Oroszország Kínát fogja táplálni.
És ez a vezeték nem NATO-beltenger mélyén fut. Nem NATO-országok között. És nem egy NATO-országgal teremt köldökzsinór kapcsolatot. Mit fog tenni tehát, vajon majd az USA azzal a vezetékkel, ha előtte az Északi Áramlatnak „így, vagy úgy, vetett véget”?
Azt fogja tenni akkor is, amit mindenekelőtt majd utólag le fog tagadni.
Elvégre ő a United Fakes of America!
Jónás Levente, a Pesti Hírnök