Mintha Henry Kissingerrel együtt meghalt volna valaminek egy darabja is. Valaminek, amit sokáig egyformán első számú világhatalomnak ismertünk: az Egyesült Államoknak. Annyi bizonyos: a most zajló folyamatok valóban a kissingeri világrend végét jelenthetik, amely ha nem is száz éve, de ötven éve világunk rendező elv-együttesét adta.
Kétségtelen, hogy Henry Kissinger nevével fémjelzett USA külpolitikai doktrína volt érvényben akkor, amikor a Szovjetunió összeomlott, és akkor is, amikor a monopol-szuperhatalmi pozíciót nyert Egyesült Államok, saját hasznát kersetlenül is keresve globális szinten kapitalizálta Kínát. Amely lám, valós fenyegetést jelent immár az USA hegemón doktrínerségeire a gazdaság majd’ minden területén. Ez is a kissingeri világrend nyomán kialakult helyzet, ám azzal a szépséghibával, hogy
egyúttal, ezúttal valóra vált a száz évesen elhunyt külpolitikai aktor legnagyobb félelme is: egymásra talált a saját lábra állt Oroszország és a globális szereplővé nőtt Kína.
Hiszen Kissinger legnagyobb eredménye épp az volt, hogy az USÁ-nak sikerült egy fokkal mindig kedvezőbb kapcsolatot ápolni Kínával, mint a hidegháborús ellenféllel, a Szovjetunióval. Ugyanígy Európa kettéosztottsága is kedvezően hatott, amely akadályul szolgált afféle fejleményeknek, amelyek esetlegesen egész Európát szovjet-ázsiai, eurázsiai tömbbé tehetnék.
A lényeg a poszt-jaltai világrendben
az USA szuperpozíciója – a nyugati világban azzal, hogy nincs eurázsiai egység, és nincs szovjet-kínai egység. Ebbe illeszkedett a kissingeri vezérgondolat is, ahogy az a folyamat is napjainkban, ahogy az Egyesült Államok minden módon kizsigereli Európát, történelmi kiszolgáltatottságba sodorva Uniót, kontinenst és országokat.
Az USA kimondva-kimondatlanul most történelmi szintű és erejű kényszerhatásokkal kényszeríti önérdekből térdre Európa javát, olyan szélsőséges nyomásgyakorló kísérőjelenségekkel, mint például az energiaterrorizmus, vagy a népvándoroltatás.
A gazdasági érdek, szociális kötelesség örvén sok milliós
ellenőrizetlen, beilleszkedésre sem, nemhogy integrációra alkalmas beáramló tömegek, bénító erővel hatnak a nagy nyugati fejlett gazdasággal bíró nemzetállamokra.
Az orosz agresszió ürügyén
féktelen antirusszista, ruszofób felhangokkal vegyes szankciódömpingre és önérdekű szakításra kényszerített Európai Unió életbentartó vezetékét, az Északi Áramlatot nemes egyszerűséggel felrobbantották.
Az európai nemzetközi jogot, mint az Unió eredendő kötőszövetét képtelenül fegyverré kovácsolva, a szuverenitásukat markánsan védeni kívánó, nemzeti képviseletet mutató, jellemzően keleti és újgyarmati státuszban tartott országokkal szemben
mindennapos gyakorlattá tették.
De az USA maga is is történelmi krízis-együttest szenved el – a dollármonopólium időszakának véget vetni látszanak annak eddigi legfőbb kárvallotjai. A tömeges bevándoroltatás ott is intézményesült, az abszurd BLM jelenségsor pedig felhívta a figyelmet arra, hogy az USA-beli szegény tömegek bármikor nekimennek a fehéreknek, de egymásnak is – méghozzá faji alapon.
Európán kívül pedig a visszavonuló USA helyére benyomulni kívánó új államok közül egyre kevesebbet nevezhetünk fejlődőnek, vagy európai patrónussággal bírónak, miközben
a BRICS olyan államokat hozott egy gazdasági közösségbe, amelyre a történelemben még nem volt példa, köztük sok, kissingeri világrendben megszokott, legszorosabb USA-szövetségest is.
Henry Kissinger száz éves korában hunyt el. Tavaly, 99 évesen még ellátogatott Pekingbe.
Vajon a századik évét azért kellett, hogy megélje, hogy lássa, életműve még egy darabig tart?
Megmarad az USÁ-s hegemónia kissingeri értelemben vett globális uralma?
Vagy azért élte- e meg századik életévét a globális hatású idős külpolitikai mester, hogy még láthassa: hogyan hullik világrendje darabokra?
Jónás Levente, a Pesti Hírnök