Az ellenzék és az ellenzékiek nem valaminek vagy valakiknek az ellenzéke; ők annál inkább: ellenzők. Méghozzá nemzetellenzők. A nemzeti kormányt, nemzeti politikát és nemzeti kormányzást mindig ellenzők. Nem is csoda, ha rendre sikertelen, a kormányváltásra irányuló bármilyen erőfeszítésük – egy magyar nemzeti kormányt sosem fog leváltani a magyarellenes, nemzetellenző ellenzékj.
Nem véletlen, hogy a mi nemzetellenzőinknek immár 12 éve, négy cikluson át ugyanaz jut: az, hogy rendre egyharmados ellenzéki börtönre ítéli őket a bölcs magyar választói akarat. Mert nem ellenzékiek, hanem ellenzők – és, hogyan is lehetnének ellenzékiek pont a volt diktatúra elnyomói és kirablói, és azok örökösei egy demokratikus rendszerben? Sehogy. Nekik a politika uralom, állampárt és karhatalom. És nemzetellenző.
Nemzetellenesek. A pártállami diktatúra állampárti örökösei, akik most demokraták, kommunista elnyomókból lettek szociálliberális pluralisták. Internacionalistákból pedig transznacionalisták: Moszkovitából usás-brüsszeliták.
Nemzettagadók. A nemzetköziséget mindig a nemzetek fölé, sőt azok helyére kívánták emelni. Ezért a legalapvetőbb emberi hagyományok, tradíciók és közösségi sajátosságok mindennemű elfojtása, meghamisítása és kiirtása a szociokulturális talapzata politikájuknak. A „nemzeti” szerintük a legkárosabb, legelítélendőbb poltikai-közösségi minőség, hirdetik, amióta csak a nemzetköziség szembeállítható a nemzeti politikával.
Nemzetrontók. A nemzeti sajátosságok a nemzethez tartozás az egyént és a családot teszi teljes értékűvé, közösséget, kultúrát, viselkedési mintát és hagyományt adva: ezt nevezzük megtartó erőnek. A megtartó erő az, amit éppen ezért, az azt „megrontó káosszal” támadnak.
És hogyan lehet épp a megtartó minőséget rontani?
Embert gondolkodásában, véleményében, értékvállalásában elbizonytalanítani. Embert testiségében, nemiségében, és egészséges ösztöneiben megkérdőjelezni. Embert családjában, közösségeiben, hazaszeretetében háborgatni.
Természetesen változatos minőségeket természetellenesen felnagyítva hamis csoportokat, csaló kohéziót, ál-közösségeket kreálni. Globalista keveredéssel megosztani, kultúrákat és népeket összeugrasztani, közuszítani.
Alapvető értékeket és morális alapokat megosztani. Az extrémizmust normálisnak hazudni, a normálisat egyfajta másságnak projektálni. A bűnt felmenteni, a bűntetteket relativizálni; a szakralitást tagadni, vallástalanítani, egyházakat gyalázni és szektákat helyükre szaporítani.
Világszinten működnek ezek a technikák, mindenhol, ahol vannak nemzetellenzők. És ahol nemzetellenzők vannak, ott az igazi ellenzéknek helyet nem hagynak.
Nemzetietlen ellenzék nincs, ezért nem lehetnek ellenzékiek, akik nemzetellenzők.
A 19. századi utópista szocialisták tudatmódosult, progresszív elméleteit ültetik a gyakorlatba, amikor a marxista-leninista ideológiai ősbűn mentén működnek. A szocializmus így lett a gyökere a tömeggyilkos, nemzetveszejtő rendszereknek mind:
a kommunizmus (bolsevik proletárdiktatúra), a fasizmus és a nemzetiszocializmus épp úgy a szocializmus által kelt életre, mint a mára az előbbiekhez hasonlatossá fajuló posztmodern liberalizmus (neomarxizmus), amely a szabadság fogalmat túllépve a szélsőséges szabadosság motívummal végez hasonlóan közösségromboló munkát, mint előfutárai.
A mi ellenzékünk nemzetellenző. Sőt, magyarnak minden a nemzet, tehát ők minden-ellenzők is ezért. Hiába.
A diktátorok örököseit demokratikus mód, negyedszerre ítélték a választók egyharmados ellenzéki börtönre. S mivel ők nem demokraták, eszükbe sem jut lemondani – bár a kormánypártot rendre megválasztják, addig ezek az egyharmados házellenzéki ellenzők mindig épp, hogy csak „bejutnak” az országgyűlésbe.
Együtt vagy külön, összefogva, vagy nem, Gyurcsánnyal, vagy anélkül, balliberális demokrataként, vagy civil szerveződésekként – milliárdos usás dollártámogatással vagy anélkül: ezek ugyanazok.
A nemzet ma kétharmados kormányon van. Aki pedig ma ellenzéki, az nemzetellenző. (Akkor is, ha történetesen „nemzeti”, vagy „Gyurcsány-mentes”).
A NEMZETELLENZŐK rovatunkban gyűjtjük a magyar hazaárulás politikájának fejezeteit.
Jónás Levente, a Pesti Hírnök